Az oktatás- és nevelésügy valaha nemzetstratégai szempontból kiemelt ágazat volt. A „kiművelt emberfők sokaságá”-ról álmodó Széchenyi vetése mintha beérett volna a két világháború között. Van, illetve volna hová nyúlni tehát napjainkban is.

Gróf Klebelsberg Kunó itt jön a képbe. Sokszor emlegetjük a nevét, ami nem baj, az viszont annál inkább, hogy legtöbbször csak a – nevét. A „létező szocializmus” koponyazsugorító évtizedei során gúnyosan azt emlegették vele kapcsolatban – már ha egyáltalán szóba került a neve –, hogy a „kultúrfölény” nacionalista, sőt soviniszta hagymázával altatta el a társadalom lelkiismeretét. 

Akkortájt már a „fényes szellők” nemzedéke fújdogált, ami mindent elsöpört volna, ami régi világunkból nemesi, polgári, netán arisztokrata örökség volt. „Magyar kultúrfölény”? „Neonacionalizmus”? Miről fecsegett ez a magyar gróf? Én még úgy nőttem fel – „szocializálódtam” –, hogy nevével vagy egyáltalán nem, vagy ha mégis, csupán gyalázkodva találkozhatott az ember. 

Szellemi oázissal ér fel tehát, ha az ember az idejéből való keresztény-magyar sajtót olvassa. Legyen elég most ebből mára egy cikk. Íme:

„A „Katholikus Szemle” most megjelent májusi számában Turi Béla esztergomi prelátus-kanonok, a kitűnő publicista ismerteti Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter tevékenységét, kapcsolatban a miniszternek sajtó alól minap kikerült könyvével és Magyary Zoltán miniszteri tanácsosnak „A magyar tudománypolitikai alapvetése” című hatalmas művével. Turi megállapítja, hogy az a céltudatos aktivitás, amelyet Klebelsberg a magyar műveltség megmentéséért és felvirágoztatásáért fejti ki, ma egyenesen hazamentés számba megy. Az az örvendetes és a nemzeti vitalitásnak erősségéről tanúskodó gazdasági és szellemi fellendülés, amely ma már tagadhatatlanul érezhető, nem következhetett volna be Klebelsberg szüntelenül kezdeményező, cselekvő eszméje és alkotó tehetsége nélkül.

Már a Magyar Történelmi Társulat összejövetelein tartott elnöki beszédeiben megcsillant Klebelsberg kultúrprogramja: nemzeti konzervatív kultúrát teremteni a történeti érzék felkeltésével és a szűk hazai körből kiemelkedő, világhorizontú műveltség révén. A program realizálására természetesen csak akkor kerülhetett sor, amikor Klebelsberg 1922-ben páratlanul nehéz viszonyok között elfoglalta kultuszminiszteri székét. A helyzetből adódóan miniszterségének első három évében a hasonlíthatatlanul kevesebb pénzáldozatot igénylő szellemi tudományok rekonstrukciójával foglalkozott. Kezdettől fogva hirdette azonban, hogy a magyar nemzet nem maradhat el a természettudományos műveltség terén sem s ezért a természetkutató munka megszervezésére 1925 decemberében összehívta a természettudományi kongresszust. Általában tudománypolitikájában arra törekedett és törekszik ma is, hogy rendszeresen építse ki ama szerveket, melyek gócpontjai, de intenciója szerint egyben indítótelepei is legyenek a magyar tudományos életnek. Nem hanyagolja el azonban a középfokú és az alsófokú nevelést sem. Csak rosszakaratból és tudatlanságból fakadhat az az állítás, hogy figyelme túlzottan az iskolák felé irányulna.

Turi Béla remek értekezéséből, amelynek csak iránypontjait rögzítettük meg, talán nem kell felsorolnunk a pozitív tények, alkotások és intézmények halmazát, hiszen tanúi voltunk és vagyunk azok megszületésének és működésének. Klebelsberg kultúrprogramjának, amely részben már megvalósult, részben még terv, az egyetemi és főiskolai ifjúságot, általában a magas szintű értelmiséget illető szakasza azonban olyan reményteljes perspektívákat nyújt, hogy a program megvalósulásában bízva, kötelességünk a legteljesebb elismerésünket, ragaszkodásunkat, hálánkat és hódolatunkat kifejezni a kultuszminiszter iránt.

(Vox Academica. Az Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség folyóirata. Szerkesztőbizottság: Marczell Mihály, dr., Tiefenthaler József dr., Lotz Antal dr., Rusznák Rezső dr., Petrányi Győző. Felelős szerkesztő: Mihelics Vid dr. 1927. május. Figyelő rovat. 21. old.)

Klebelsberg mindössze ötéves kultuszminiszteri működése évéből való e cikk. Eszembe jut erről valami. Ama „ötéves terv”-ek láncolata. Volt jó néhány, bár gyanítom, egy is sok volt belőlük. „A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke...”– szólt ama diadalittas induló. Nem folytatom. Voltak az ezt éneklők, és voltak, sőt vannak a – tények. Öt év alatt csaknem teljesen felszámolta Klebelsberg az analfabetizmust ötezer tanyasi népiskola létesítésével! No és a marxi-lenini szocializmus, illetve ezek mai ideológiai féregnyúlványai?

Aki kultúránkat ápolja, honunkat menti. Lehet(ne) ebben követnünk őt ma is. És ehhez nem kell kormányprogram. Elég csak – kezdésnek legalábbis – annyi, hogy tanítsuk meg gyermekeinket tiszta magyar szóra, magyar beszédre. A többi úgyszólván már magától fog menni.