Legjobb, ha a kérdésre válaszolva egy-egy „régi vágású” pedagógust idéz meg az ember. Itt van például Bánhegyi Jób bencés szerzetes, főiskolai, majd gimnáziumi tanár, tudós irodalomtörténész. Ma is méltán állítható példaképül a pedagógusok elé.

Bánhegyi Jób (1897-1979) a bencés rendalapítótól, Nursiai szent Benedektől megtanulta, mit jelent e három szó: „Ora et labora!” Imádkozzál és dolgozzál!”. 1921-ben szentelték áldozópappá, majd rövid ideig a pápai bencés gimnáziumban tanított, aztán 1923-tól 1930-ig Pannonhalmán a német, majd 1945-ig a magyar irodalom főiskolai tanára volt, de művészettörténetet is tanított, sőt 1938-tól 1950-ig a győri bencés rendház házfőnöki tisztét is betöltötte. 1950-től két éven át levéltárosként dolgozott Pannonhalmán, s visszakerült a győri székházba, ahol magyar nyelvet és irodalmat tanított 1966-ig, nyugdíjba vonulásáig.

Legfőbb művét, két kötetes irodalomtörténetét a Szent István Társulat adta ki (1929-1930). Irodalomtörténetet, pláne jó irodalomtörténetet írni szerfelett nehéz, de az övé a legjobbak közé tartozik mindmáig. Műve legfőbb erénye, hogy lapjain nem száraz életrajzi adatokkal agyonzsúfolt adattárat halmozott fel, hanem az irodalom igazi nagyjainak gondolkodását mutatta meg példás tömörséggel párosult lényeglátással. Szerinte az irodalmi élet megismerése elvezet az egyetemes gondolkodás törvényeinek, igazságainak megértéséhez, ezért rendkívül fontos tantárgy az irodalom. Könyve egyik kortárs kritikusa megjegyezte: „Tud mindent, ismer mindent, de sem a szolgai megalkuvás, sem a mindenáron újszerűség nem kenyere.” Egy másik méltatója pedig kiemelte: „Nem kertel s nem komázik, vérségi szimpátiát vagy tradicionális gyűlöletet nem ismer. Az igazság, az irodalmi és erkölcsi igazság érdekli.” 

Tanítványai közül Barsi Balázs ferences atya szerint szinte fejedelmi habitussal testesítette meg a bencés tanáreszményt. Beszéde mindig rendezett volt. Nem volt benne semmi sallang, ködösítő körülírás és körülményesség. A szent, a jó, az igaz és a szép szeretete jellemezte mindvégig. Egész lénye visszatükrözte rendje alapítójának imádságos és munkás szellemét. Derűt sugárzó életének fókuszában a hit és magyarság állt.

Az 1945 utáni irodalompolitikai diktatúra sem tudta megtörni. Nem Illés Béla „műveit” tanította, hanem a kortársak közül például Illyés Gyulát. „A fejét veszem annak, aki ezt a két nevet összekeveri!”– mondta gyakran. Balassiról, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Az ember tragédiájáról, Jókai szépírói művészetéről, Mikszáthról, az Ady-versekről, Babitsról elmélyült órákat tartott, s megszerette diákjaival a szép, tiszta magyar beszédet, keményen megkövetelte a fogalmi tisztázásokat. Például arra a kérdésre, „mi a tudomány?”, ezt a választ adta: „A tudomány igazolt, bizonyított ismeretek rendszere.”. Vagy arra, mi a művészet, ezt: „A művészet a valóság elemeiből a valóság fölé emelt világ.” A világnézet pedig „állásfoglalás a létrenddel és az értékek rendjével szemben”.

Méltatói sorából Cs. Varga István irodalomtörténész más vonásokat is elárul Bánhegyi atyáról: „Nagyszerű nevelő volt, diákjaival sosem éreztette hatalmas tudásbeli fölényét. Mélységesen hitt abban, hogy az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. A bizalomra alapozott, a tudásra épített. Vallotta, hogy a memoriterek műveltségünk alaprétegébe épülnek be, az emlékező-képességünket erősítik, a műelemzést, az értelmezést hitelesítik. A könyv nélkül megtanulandó verseket, idézeteket szúrópróbaszerűen szokta ellenőrizni. A szorgalom fokozására szolgált, hogy minden hétfőn nemzeti irodalmunk és a világirodalom klasszikusaitól megtanult és értőn elmondott minden egyes versért jelest lehetett szerezni. Egyetlen gyengéje a számonkérés volt: szerette hallgatni a jó feleleteket, de láthatóan megszenvedte, ha valaki készületlenül, méltatlanul beszélt szép témákról. Néha elfogyott a türelme és „szent haragra” lobbant az „érted haragszom, nem ellened” jegyében. Sosem velünk, csak hibáinkkal, fogyatékosságainkkal, oktalan mulasztásainkkal szemben volt türelmetlen.”

Állandó olvasásra nevelte tanítványait. Cs. Varga hozzáteszi: „Úgy nevelt bennünket olvasóvá, hogy példát adott a mindennapos olvasásra. Például irodalmi szakkörön a Nagyvilág legfrissebb számából ismertette meg velünk Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napját, Dürrenmatt Fizikusok című drámáját.”

Tanítványai nem véletlenül ragaszkodtak hozzá oly nagyon. Érdekes, amit még Cs. Varga megörökít: „Tanórája előtt bárki bejelenthette, hogy nem tudott felkészülni. Sosem kérdezte meg a mulasztás okát, de erkölcsi kötelességnek tartotta, hogy a diák a következő órára pótolja a hiányt.” Nem volt ezzel egyedül. Egy kiváló magyar kolozsvári atya egy tanügyi konferencián ezt mondta:

„A felelést illetőleg, leányközépiskolásokról lévén szó, az iskolai év elején ünnepélyesen kijelentem, hogy aki bármi okból nem készült, az jelentse be a könyv beírása után, s kap egy dátummal megjelölt (vagy a lecke számával megjelölt) hiányjelet. Megokolni a tanulás elmulasztását (leányokról lévén szó) nem engedem, mert ez az őszinteség rovására menne. De nem is fontos. Lehet, hogy valaki más miatt nem tanult, mint amiért én ezt a kiváltságot engedélyezem, de akkor sem baj, mert a hiányjelet egy hónapon belül a megfelelő s elmaradt lecke felmondásával ki kell váltani. Ki nem váltott hiányjel 4-esnek számít! S ettől retteg a diákszív! S mind kiváltja. Nekem az a fontos, hogy a tudnivaló az év folyamán a lelkébe jusson, és se ő, se én mulasztásba ne essünk.”

(Rejőd Tiborc: Az erényekre vakló nevelés. Az Erdélyi Római Katolikus Hitoktatásügyi Kongresszus előadásai (Marosvásárhely, 1943. október 19-21.) Budapest, 1944. Katolikus Hittanárok és Hitoktatók Egyesülete, 31. old.)

Summa summarum: Bánhegyi Jób még az antik pedagógusok fajtájából való volt, aki emberpalántáiból ízig-vérig magyar s keresztény ifjakat férfiakat nevelt. Közhely talán, de tény: az ilyen pedagógusok hiánya nagyon meglátszik mai életünkön.