Nem, ezúttal sem jelenünk szaftos politikai eseményeit kívánom kommentálni. Van ennél összehasonlíthatatlanul fontosabb is. Egyre inkább azt látom ugyanis, hogy a becsület, a hűség, a jóban való kitartás mellett a halál megfelelő helyre tevése a lehető legnagyobb hiánycikk ma.

Gondoljunk csak bele, hogy az emberek mennyit elköltenek életük mindenáron történő meghosszabbítására, csak éppen becsületük védelmére nem fordítanak elég erőt – vagy sokszor jóformán semennyit sem. „Ó, csak az a halál ne volna!” – mondják. Mintha nem tudnák az emberek, hogy a halál ab ovo a bűn következménye. Az Ószövetségi Szentírásban olvassuk: „Mivel hallgattál feleséged szavára s ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, arcod verejtékével edd a kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, mert por vagy s vissza kell térned a porba.” (I Móz 3, 17. 19.) Szintén azt olvassuk ugyanott, mennyire fontos, hogy ne maradjon lelkünk a testünkben, hanem annak pusztulása után is éljen ( I Móz 6, 3), valamint, hogy Isten „nem alkotta a halált és nem leli örömét az élők vesztén” (Bölcs I, 13.).

Arra is int a Szentírás, hogy készüljünk a halálra (Préd 12, 1, Sir 7, 40, u. ott 14, 14-17, 28, 6,), s hogy ne féljünk tőle (Préd 7, 2-3, Sir 30, 17, 41, 1-7, Jón 4, 3).. Szintúgy figyelmeztet arra, milyen az igazak halála:

„Bár halnék meg én az igazak halálával s olyan lenne végem, mint amilyen az övék!” (IV Móz 23, 10) „Az Úr színe előtt drága dolog, hogy meghaljanak a jámborok.” (Zsolt 115, 15) „Az igazak lelki Isten kezében vannak, a halál kínja nem éri őket.” (Bölcs 3, 1) „Az igaz azonban haljon meg bár idő előtt, nyugalomban leszen.” (Bölcs 4, 7) „Azokra, akik jámborul hunytak el, igen nagy jutalom vár.” (II Makk 12, 45) „Számomra az élet Krisztus, a halál nyereség.” (Phil 1, 21)

Az egyházatyák is pontosan ugyanebben a szellemben fogalmaznak. Szent Ágoston szerint „aki jól élt, annak halála nem lehet gonosz, s alig fog jól meghalni az, aki gonoszul élt”. De idézhetnők az újkori lelkiségi irodalomból Kempis Tamást, aki pedig ezt írta: „Boldog az, ki halála óráját mindig szem előtt tartja, s mindennap készül a halálra.” Vagy Szalézi Szent Ferencet: „E világ annyira nyomorult, hogy ha nem volnánk nagyon is gyarlók, inkább dicsérnünk kellene az Istent, amikor valakit kedveseink közül elszólít, mint bánkódni.”

Midőn mindezt idézem, eszembe jutnak régi nekrológok. Régente ugyanis, ha egy köztiszteletben álló ember elhunyt, elbúcsúztatták a sajtóban is. Vagy akár egy tanulót is. Az ám, de hogyan! Legalábbis a keresztény sajtóban. Íme erre egy példa. Egy papnövendéket (Lukácsy Lajos) így búcsúztattak például évfolyamtársai:

„Akik ismerték életében s becsülték buzgóságáért, amellyel a papi méltóságra készült, halálában csodálóivá lettek. Mert ha szent volt az élete, még szentebb volt a halála kedves testvérünknek, ki március hó 8-án költözött jobb hazába, hogy a »földi szolgálatot mennyeivel cserélje fel«.

Halála előtt egy héttel levelet írt a Pázmáneumba volt társainak, akikkel két évig együtt hallgatta a theologiát. Az örökkévalóságra teljesen megérett lelkének gyengéd vonásai rejtőznek a sorok mögött. »Szeretett Testvéreim!« írja, »örülök, hogy néhány sort hozzátok is küldhetek. A jó Isten szent akarata, úgy látszik, hogy többé az életben ne találkozzam veletek – az utóbbi hetekben annyira erőt vett rajtam a betegségem. A mult héten részesültem a végső szentségekben s most a hó első pénteken hozzátok fordulok, hogy mint jó testvérek ajánljatok Jézus Szent Szívének szerelmébe és segítsetek, hogy tisztán mehessek át az örökkévalóságba, ha ez az Isten akarata... Az Úr Jézus áldjon meg mindnyájunkat!«

Másfél éven át hordozta testvérünk súlyos keresztjét türelemmel. A szeminárium után a falu csendes magánya következett; onnét a budapesti Erzsébet királyné szanatóriumba ment – hogy többé vissza ne térjen. Megindulás nélkül nem lehet olvasni az elhunyt testvérünket ápoló irgalmas nővér sorait, amelyekben a drága beteg utolsó óráit írja le. »Ilyen betegem«, írja a kedves nővér, »ilyen türelmes, hálás és mindenkinek jó példát adó ápoltam nem volt és nem is lesz többé a kezem alatt. Nem tudom, mit csodáljak rajta jobban, Isten iránti tüzes szeretetét-e, vagy bámulatos türelmét, azt az igazán acélos lelki nyugalmat, amellyel várta és látta naponként a halál közeledtét.« »Mindannyian sírtunk, midőn halála perce elkövetkezett, csak ő nem; sőt még ő vigasztalt minket is.« »Szűz Máriához megyek«, mondogatta, »de sokat fogok tőle kérni.« Éjfél után szelíd mosoly fogta el arcát, összeszorította mellén keresztjét s Isten nevével ajkán elszenderült.

Fogadd, barátunk, búcsúra nyújtott jobbunkat. Imádkozzál kongreganista testvéreidért. Isten veled!”

(Mária-Kongregáció. Főszerk.: Bús Jakab SJ. Felelős szerk.: Bangha Béla SJ. Kiadó: Az Urak Mária-kongregációja.1912. május. 298-299. old.)

Vagy íme egy másik példa:

„Baleset ért egy fiatal papot. Az állomáson az induló vonat kerekei alá került. Mindkét lábát összezúzta az acélkerék. Azonnal kórházba vitték és megoperálták; sérülései azonban olyan súlyosak voltak, hogy orvosi segítség már nem menthette meg. Kínjai közepette, a halállal küzdve így szólt: »Ha tudnám, hogy szenvedésemmel megmentek egy lelket, megismételném ezt a balesetet.«”

(Fattinger József: Tanít az élet (Szónoki példatár). Fattinger József „Der Katechet erzählt” című gyűjteménye nyomán szerkesztette Solymoss Vendel OSB. Budapest, 1938. Korda Rt. 339. old.) 

Kérdés, ki hogyan van vele, de számomra torokszorítóak e sorok. Pedig, mondhatnók, csak egy egyszerű földi halandóról van szó. Egy papnövendékről a sok közül. De lehetett volna akár ács is. A lényeg, hogy a maga helyén tudta kezelni a földi létet, akárcsak szerettei.

Vagy ott van Batthyány-Strattmann László köpcsényi, majd körmendi szemész-hercegorvos esete. Fia, Ödön, húszévesen perforált vakbélgyulladás áldozata lett. Rettenetes volt az orvos apának végignéznie fia szenvedését, tudva, hogy erős szíve akár még hetven évig is verhetett volna, de már nem tudott rajta segíteni. Mégis, amikor örökre lehunyta a szemét, az orvos édesapa csak annyit mondott feleségének és gyermekeinek: „Most pedig felmegyünk a várkápolnába, és hálát adunk Istennek, hogy Ödönt húsz évig nekünk adta!”

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, mennyire más volt eleink hozzáállása a szenvedéshez, magához a halálhoz, a földi léthez s az e világi elmúláshoz. De azt így is tudom, hogy jöhetnek és mehetnek izmusok, Petőfi címben idézett szavai örökké igazak maradnak.