Nem tudom, hányadszor írom le: nem lehet elvárnunk, hogy bármelyik költőnk-írónk előtt mindenben leboruljunk. Nem. Irodalmunk alkotóinak megvannak az erősségeik és gyengeségeik. Persze nem mindegy, melyiküknél melyik a több.

Jó ideje figyelem azt a cirkuszt, amit gyakran amúgy egymással is szembenálló körök jelenítenek meg Wass Albert életművének értékelése körül. Ismétlem: nem kell leborulni Wass Albert előtt. Nyugodtan ízeire lehet szedni verseit, elbeszéléseit, regényeit, drámáit, publicisztikáit. Ámde akkor tessék azt „sine ira et studio" tenni, azaz harag és részrehajlás nélkül.

Nos, ez az, amit valahogyan általában nem látok – és nem feltétlenül csak az obskurus ellenzék részéről nem. No de miért is alig titkolt felháborodásom? Prőhle Gergely – aki 2017. január 1-jén vette át a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetését – ma így nyilatkozott a „Magyar Nemzet"-nek:

„Ha van egy sokszínű erdélyi irodalmi hagyományunk, akkor miként lehet, hogy egyetlen szerzőnek, nevezetesen Wass Albertnek akkora kultusza van, mint az összes többinek együtt sem. Holott éppen hogy nem ő volt, aki segítette volna feldolgozni a trianoni traumát, inkább olyan érzelmeket generált, amik ezt meggátolták."

Egyszerűen nem értem. Miért kell Wass Alberttől bármelyik pályatársa kultuszát is félteni, s egyáltalán, mi az, hogy éppen ő volt az, aki nem segítette a trianoni trauma feldolgozását? Mégis mi lett volna az akkor irodalmi szinten? Prőhle felteszi a kérdést:

„Miért inkább Wassnak lett kultusza, semmint Kós Károlynak, Tamási Áronnak vagy Bánffy Miklósnak?"

Nos, nincsen tudomásom arról, hogy Kós, Tamási vagy Bánffy bármikor is sértve érezték volna magukat Wass Albert mellett, akinek már azért a harmincas-negyvenes években is volt kultusza. Például a kor egyik legnívósabb orgánumában egyik regényéről (Csaba) recenzense, Zimándi Pius ezt írta (Magyar Kultúra, 1940. december 5. 171-172. old.):

„A Farkasverem művészi, de mégis nyomasztó levegőjéből, a leverően tehetetlen Rápolthy Jenő alakjától jólesik most a magabízó, meg nem alkuvó Fileki Ferkóhoz menekülni. Szomorú részlet van ebben a könyvben is bőven, hiszen már a tárgya is az: az oláh megszállás alá kerülő magyarság kisebbségi sorsa. A cím: Csaba, jelkép és a Csaba-legendának, Hadakútjának azt az értelmezését akarja lelkünkbe sugalmazni, hogy a másfél évezred óta egymagában küzdő nemzet fölött egy gondolat lebeg, mely – mikor aztán nagy-nagy veszedelem kerekedik – megmutatja magát: összetartással, békességgel, munkával és igazsággal meggyőzni minden veszedelmet. Ez Csaba példája, és ez a gondolat a Hadakútja! Ugyanakkor a hídépítők sorába lép: hirdeti a jóindulatot és belátást a különböző nyelvű emberek között, még az elnyomókkal szemben is. (Meg kell jegyeznünk, hogy a regény jóval Kelet visszatérése előtt íródott.) Művészi eszközökkel igyekszik meggyőzni bennünket, hogy „a gyűlöletnél jobb a tett", hogy meg kell szereznünk azt a lelki készséget, amely képessé tesz a változott viszonyok között is emberséges, elviselhető életformára. A gyűlöletet, elfogultságot messze maga mögött hagyja, de – és ezt hangsúlyozni kell – nyoma sincs benne a lemondásnak, megalkuvásnak, a magyar volt föladásának, sőt éles intőjel a közömböseknek, sőt valóságos hősi éposz: Fileki Ferenc hősi küzdelme a magyarságért. A románokkal szemben belátás, de ugyanakkor a magyarság különállásának állandó ébren tartása, szívós ragaszkodás a magyarság elvitathatatlan jogaihoz. Micsoda döbbenetes lelki mélységek tárulnak föl a magyar iskoláért való harcban, a szavazásra kemény télben messzi kilométerekről, éjszaka, lopva (nehogy meggátolhassák a szavazást) összegyűlő magyarok rajzában. Ahogy ezek abban a kegyetlen téli éjben a Holtyerág tetején lobogó tűzbe belemerednek, az6t nem lehet elfelejteni, „a rőt lángok fényében kemény, barna arcok" végigkísérnek életünkben. Vagy amikor Fileki Ferkó megleckézteti Rodnás Bélát, mert a fogadóki táblát (negyven holdas, ősi magyar birtok) románnak adta el, avagy szintén a főhős válasza Gecsének: – mikor ez panaszkodik, hogy a hozzá szolgálatba álló román lassan-lassan a földjét is megvette – állj be te is hozzá szolgálni, és tégy hasonlóképpen.

Irányregény? Nem az, csak hegyeket megrendítő hit, lélekbemarkoló tanúságtétel. Egyben himnusza az édes anyaföldnek: a tájnak, ahonnan elindultunk, és ahova mindig visszavágyunk. A Mezőség avatott lelkű íróját kapta meg Wass Albertben. Ugyanaz neki ez a kedves vidék, mint Petőfinek az Alföld, Juhász Gyulának a szegedi táj. Mestere a leírásnak különben is, de téli tájai irodalmunk legremekebb leírásai mellé kívánkoznak. A Farkasverem Wass Albertjéről a Csaba elolvasása után még jobban hisszük, hogy egykor legjobbjaink mellett találjuk nevét."

Sokak, nem sokak bánatára, de valóra váltak Zimándi szavai: „Egykor legjobbjaink mellett találjuk nevét." Kérdezem tisztelettel, miért fáj ez Prőhlének ennyire? Egyáltalán, miért kell irigyelni egyik alkotó kultuszát a másikétól? Próhle ráadásul eddig még nem írt irodalomtörténeti témában senkiről semmit sem (ami azért, tegyük hozzá halkan, egy irodalmi múzeum vezetőjétől elvárható lenne). Alighanem ideje lenne, hogy legalább ez ügyben érdemben – pláne bölcsész végzettségéhez illően – megszólaljon.