Középosztályunknak az anyagiak terén való képmutató magatartása sok jogos társadalomkritikára adott jogot bizony már a két világháború között is. A kapitalista világ megannyi túlhajtása közül ezt is különösen ostorozta Makkai János.

Fényűzés

„A magyar középosztálynak különös szenvedélye, hogy erején felül költekezzen és többnek látszhasson, mint ami. Díjnoki sorban élő fiatalemberek mozisztároknak öltözve sétálnak a korzón és a szerény polgári viszonyok között élő fiatal nők jövedelmüknek túlnyomó részét fényűzésre költik. A fényűzés terjed a legjobban és a legveszedelmesebb mértékben a társadalmi betegségek között, mert legfontosabb elem benne a látszat és ez aránylag a legkönnyebben, ma már kevés pénzzel is megvásárolható. Szerves tartozéka a női divat, amely azt parancsolja szolgálóinak, hogy teljesen jó és kifogástalan ruháikat vagy kalapjaikat fél esztendő múlva eldobják, mert azt már nem sikkes dolog hordani. A kapitalizmus túltermelése itt szövetkezik a polgárosodó társadalom „könnyű élet” ideáljával és felelőtlenségével. Az emberek csak néha borzadnak meg és döbbennek meg a fényűzés láttára, amikor valami nagyon kirívó eset történik, de általában mind szolgái annak: valósággal el vannak ragadtatva tőle. Ezen a téren nyilvánvalóan csak a felső osztály javíthatna a társadalmi erkölcsön, ha tüntetően magáévá tenné az egyszerű életmódot és viselkedést. Ennek azonban kevés a valószínűsége.”

(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 79. old.)

Makkai tehát külön kiemeli a „női divat” céltévesztettségét. Messze nem először. Pázmány Péter esztergomi érsek 1636-ban megjelent prédikációs kötetében már arra intette a „keresztény leány”-okat, házasságuk boldogságához mennyire nélkülözhetetlen, hogy ne annyira az öltözködésben, m int inkább a konyhában mutassák meg igazán rátermettségüket..Talán nem is gondolnánk, hogy idevágó intelméből milyen sokat tanulhatnának még ma is:

„Hogy nagyobb kedvet talállyon mind leány-korában szüleinél, mind házassága-után szerelmes uránál, szükséges, hogy a leány tanullyon étecskéket is főzni. Nem tudom, ha vagyon foganatosba dolog, mellyel magát kedvesbé tehesse az asszony, mint ha urát betegségében maga kezével főzött gyenge tételekkel kínállya. Mocskosb az asszony-ember keze, mikor más férfiutól szorongattatik, hogy-sem mikor az urának való fűzésben fazék fogástul kormoztatik; éktelenebb lesz a tánczban vagy koczka-játszásban a leány ujja, mint az étek abárlásában.”

Ám nem kevésbé óvta a nőket a szépítőszerek mára csaknem általánossá vált használatától, jelezve, hogy szépségüket milyen nagy kár folyton mesterséges eszközökkel fokozniuk, hiszen őket Isten eleve szépnek teremtette, éspedig olyannyira, hogy azt aligha fokozhatják, továbbá, hogy viseletükkel se legyenek kirívóak kihívóik előtt, s leginkább erkölcsi tisztasággal igyekezzenek kiválni mások előtt, pláne, ha netán mégis akadnának közöttük „rutacská”-k:

„Ne kennye a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítcse verő-fényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Értéke-felett drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát cifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekincse tükörében magát. Ha szép, eltökéllye, hogy meg nem rutittya feslett élettel ékességét, ha rutacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépegesse magát.”

Osztálygőg

Visszatérve Makkaira, könyvében valóságos társadalmi „ragály”-nak nevezi ezt (80. old.): „Az osztálygőg éppúgy végigkíséri a felsőbbek életét, mint a lebzselés és a fényűzés. Mindenki irigyli a felsőbbeket, azokhoz szeretne asszimilálódni, viszont saját rangját olyan önérzettel viseli lefelé, hogy valósággal visszahökkenti azokat, akik ugyancsak fölfelé törekszenek.”

Miben is nyilvánul meg elsősorban? (81. old.)

„Az osztálygőg és sznobizmus középosztályunkban elsősorban a dzsentrizésben jelentkezik. Nálunk a legtöbb ember, aki a miniszteri tanácsosi rangig viszi, előbb-utóbb dzsentrivé nevezi kik magát. Címert kutat, előnevet keres, igyekszik nevét történelmire magyarosítani, ha nincs magyar neve, pecsétgyűrűt rak az ujjára és hovatovább nemzetségi összejöveteleken vesz részt, hogy évszázados nemességének illúziójában éljen. Külföldön „von” vagy „de” jelzőket illeszt neve elé, aminek következtében sokan rögtön bárónak nézik. Egyre ritkábbak az olyan családok, ahol a régi magyar név mellől elhagyják az előnevet s egyre gyakoribbak az olyanok, ahol titokzatos módon új előnevek születnek.”

Parvenüség

Nem kevésbé veszedelmes kor-és kórtünet viselkedéskultúránk megromlásában a „parvenüség”. De ki a parvenü? A Magyar Etimológiai Szótár meghatározása szerint „felkapaszkodott ember, újnemes, újgazdag (akit a született előkelők lenéznek)”. Makkai írja (81-82. old.):

„A parvenü szintén örök jelenség a felsők társaságában. Kórokozója az osztálygőg s az a furcsa szemlélet, amely előkelőbbnek tartja, ha az ember nem maga csinálta saját karrierjét és nem maga szerezte meg saját vagyonát, hanem az ősei és ő csupán nagy elődeinek nyomdokában jár. Nem maga tehetség tehát, hanem nagy apák, nagy tehetségek Herbertje. A parvenü, aki megvagyonosodott, vagy váratlan előmenetelre tett szert, szerencséjének közeli származását akarja elfelejtetni s igyekszik úgy viselkedni, mintha már gyermekkorában mindig hasonlóképpen élt volna, sőt már szülei ugyanabban az életstílusban nőttek volna föl. Ezért kétségbeesett erőfeszítéssel törtet a felsők felé s azok között mindig bizonyos mértékig helyet is talál. Aki ugyanis a felső osztályban nem talál helyet, az nem is lesz parvenü, mert ebben az esetben életstílusának bonyodalmai nem ütköznek ki. A parvenü azért fejt ki destruktív működést, mert bizonytalanságérzései vannak s állandóan attól fél, hogy lenézik, hogy kiközösítik. Ezért a felsők összes betegségeit magába szívja, továbbfejleszti, életmódjukat túlozza, hogy vitathatatlanul velük együvé tartozónak tekintessék. A parvenü lebzselésben, osztálygőgben és sznobizmusban túltesz a valódi és régi felső osztálybelieken s az alsóbbrendűeket még inkább vérig bosszantja tevékenységével.

Teljes beolvadása a felső társaságba sohasem sikerül, de gyermekeiben a családját mégis belophatja az új világba. A parvenü sorsa csak akkor reménytelen, ha nincsenek gyermekei, mert így hiába dolgozik: maga sohasem olvadhat fel a felsők között s így egész tevékenysége meddőségre van ítélve. A parvenük sorában a legkétségbeejtőbb típust a gazdag zsidók képviselték, míg a felső társadalomban helyet foglaltak.” 

Makkai szerint a parvenüség szüli az „erkölcsi szabadosság”-ot ((82-83. old.):

„Az erkölcsi szabadosság állandó viselkedési stílust honosít meg s ezzel azt a hiedelmet kelti az alsóbbakban, hogy az egyházi és állami erkölcshirdetők és erénycsőszök intelmei csak a köznépre hatnak és vonatkoznak, de az előkelőségekre nem, mert azok íme, büszkén viselik az olyan látszatokat, amelyeket a közönséges polgár legalábbis eltitkol. Ez a felfogás olyasfajta eszmét áraszt magából, mint a felvilágosodás korának szemlélete a vallásról: „elég, ha a nép hisz Istenben, hiszen neki kell fönntartania az államot; a népnek szüksége van hát Istenre, de nekünk nincs. Igazságtalanok volnánk, ha azt mondanók, hogy az erkölcsi szabadosság csak a felső osztályok világában él s nincs jelen a parasztok, a munkások, vagy a kispolgárok különböző rétegeiben is. Megvan ott is, de sohasem válik követendő divattá és életstílussá. Életstílussá csak a legfelsőbbek szokták avatni. Csak ők engedik meg büszkén maguknak, hogy férjek mások feleségével kettesben járjanak nyilvános helyre s házassági szempontból nem szabad emberek tüntetően mutassák nem házastársukkal való viszonyukat. Amikor előkelő fiatalemberek női kalandjait napokon és heteken át újságokban olvashatjuk, nehéz megakadályoznunk azt, hogy hasonló egyéni ambíciók alsóbb osztályú egyéneinkben ne keletkezzenek.”

Mindezek, ismétlendő, nem mai sorok. Éppen ezért persze nem olyan meglepő, hogy miért találkozunk a fenetbb körülírt tünetekkel manapság is olyan nagyon – és akkor még mindig csak Magyarországról beszéltünk.

(Folytatjuk.)