Makkai János méltán lenyűgöző művében a magyar viselkedéskultúra megrontása talán egyik legfontosabb jelének a „vallásos elemek feltűnő hiányá”-t tekinti. Miként is van ez? A glóriás Árpádok, sőt még a vegyes házi királyok által is megszentelt s így II. Pius pápa szavaival a „kereszténység védőbástyájá”-nak tekintett Magyarországon ez lehetséges?

„[…] megfigyelhető a magyar középosztálybeli család mindennapi életében a vallásos elemek feltűnő hiánya, vagy pedig a vallásnak teljesen az egyén életébe való utalása és a közösség gondolatából való száműzése. Nyugat-Európában és általában a keresztény népeknél a családi életet sok helyütt a mindennapi vallási szertartásosság jellemzi. Itt nincs különbség katolikus és protestáns, vagy ortodox népek között, a különbséget a faji lélek teszi. Az angolszászok, hollandok, sőt a németek is sokkal több vallási szertartást végeznek otthon, mint a hasonló vallású magyar középosztálybeliek. Nálunk elég ritka az a ház, ahol étkezés előtt vagy után imát mondanak és még ritkább, ha ezt a szertartást a családfő végzi, vagy ha azt vendégek jelenlétében is csinálják. A vallásos elem hiánya más téren is megnyilvánul, aminek főként az az oka, hogy a magyar nem transzcendentális fajta, hanem racionalista. Ez az élet legapróbb jelenségeiben is megmutatkozik.

Míg a parasztok családostól mennek templomba, magyar középosztálybeli embereknél ez sokkal kevésbé szokásos. Mindenki külön jár templomba, ha jár, de rendszerint csak az anya és a gyermek teszik ezt együtt, a férfiak tartózkodnak attól, hogy családjukkal együtt keressék föl Isten házát. A szónokló férfiak keresztelőkön, esküvőkön és temetéseken politikai ízű beszédeket mondanak és nem a hit, a vallás és az erkölcs fogalmairól elmélkednek. A vallási közömbösséget rendszerint a középosztálybeli családfők terjesztik, akkor is, ha ők maguk nem hitetlenek. A faji lélek valami olyasfajta magatartást parancsol ezen a téren, hogy a magyar istenfélő és vallásos, ha meg van szorulva, de jólétének napjaiban közömbössé válik. Mindez az emberi viselkedésben azzal a káros hatással jelentkezik, hogy nem fejlődik ki idejében az alázat, a szerénység és a lelki elmélyülés a gyermekekben, a családi élet is ridegebbé lesz és eluralkodik benne a paraszti-kisnemesi életérzés úr-koncepciója.”

(Makkai János: Urambátyám országa. Középosztályunk illemrendszerének és társadalmi viselkedésének szociográfiája. Budapest, 1942. Singer és Wolfner Rt. 108-109. old.)

A vallásosság – magánügy

A jelenség, amiről Makkai ír, újkorban elharapódzott jelenség. A protestantizmus, a liberalizmus (és ez utóbbi sajátos válfaja, a jozefinizmus) elterjedésével kialakult „új módi” szerint a vallásosság magánügy, elég – nehogy megszólás érjen minket a túlzott templomkerülés miatt – a heti egyszeri (vasárnapi) szagos misén való kötelező részvétel, a keresztelés, a hébe-hóba végzett gyónás. Úri társaságban meg nem beszélünk egyházi „dolgok”-ról, pláne pozitívan, nehogy műveletleneknek tartsanak bennünket. 

Makkai János hitvese, Ignácz Rózsa révén (is), hithű katolikus volt. Fájt neki ezért a magyar néprétegek, különösen is a dzsentri, a középosztály, felszínes vallásossága – és akkor még a marxizmus által a dualizmus évtizedei során mindinkább megfertőződött ipari rétegekről, a gyári munkásságról nem is beszéltünk. És arról sem, hogy az Isten, a szentek, boldogok nevével való káromlások mennyire elterjedtek szerte a társadalomban már akkor is! 

Persze, ha mélyebben gondolkodunk, ezen nem csodálkozunk. A Makkai könyvében oly keményen megbírált magyar középosztály nem véletlenül volt olyan helyzetben, amilyenben. A dualizmus boldogítónak tűnő évtizedeiben sajnos a hazai katolikus papság – tisztelet persze soraiból a kivételeknek! – sem állt feltétlenül hivatása magaslatán. Amikor ugyanis égető szükség lett volna arra, hogy a teológiai tudományok alapján nemzetünk első számú értelmiségi elöljárói legyenek Krisztus szolgái, nagyon kevesen álltak őrt hivatásuk élén. Az egyházgyűlölő, vallásellenes propaganda megtalálta a legkisebb részt is, hogy befészkelje magát társadalmunk testébe – ámde hol maradt az ezzel szembeni hithirdetés?

Hittudományi irodalom?

Nem, félreértés ne essék, nem olcsó egyházellenesség ez. Maga a jeles hitvédőről, Dudek János (1858-1916) katolikus teológiai tanárról megemlékezve írja ugyanis az alábbiakat pályatársai közül Mihályfi Ákos (1862-1937):

„A katholikus hittudományi irodalomnak soha mostohább helyzete nem volt hazánkban, mint abban a korban, melyben Dudek ezen irodalom művelőjévé esküdött fel. Már a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, annak szabályzata, mely szerint a hittudomány művelői kizáratnak az akadémia tagságából, bénítólag hatott a hittudományi irodalom művelésére; s tényleg látjuk, hogy tehetséges és ambiciózus egyházi férfiak nem a szorosan vett hittudománnyal, hanem főleg történelemmel és irodalommal foglalkoznak, melynek révén az Akadémia tagjai közé juthatnak.

Másik akadálya a hittudományok művelésének a hittudományi intézetek tanárainak szűkös ellátása, ami őket arra készteti, hogy négy-ötféle más hivatalt vállaljanak s a tanári működést csak másodrendű feladatnak tekintsék; így természetesen sem idejük, sem kedvük nem marad a szakirodalom művelésére.

Ehhez járul egy másik szomorú körülmény is: a tudományos működés egyáltalában nem részesül hazánkban az őt megillető tiszteletben és megbecsülésben – a fortiori áll ez – kénytelen vagyok ezt szomorúan bevallani – a hittudományok műveléséről. A hittudósnak nincs valami nagy tekintélye; egyházi méltóságok és kitüntetések adományozásánál a legutolsó szempont az, hogy valaki hittudós-e, hogy végzett-e önálló tudományos kutatásokat, írt-e tudományos munkákat? Püspöki aulákban eltöltött egy-két év többet számít, mint tudományos foglalkozásban fölemésztett negyedszázad; politikai érdemek, személyes összeköttetések, főleg arisztokrata dámák révén többet érnek könyvtárakat betöltő irodalmi működésnél. Ne gondolja senki, hogy túlzok. Nekem, aki negyedszázadnál hosszabb idő óta szerkesztem a Katholikus Szemlét s e réven alkalmam volt majdnem 30 éven át figyelemmel kísérni a magyar papság szellemi fejlődését, vannak e téren tapasztalataim. Ismertem nagy tehetségű fiatal papokat, akik kilépve az életbe először a tudomány művelésére vetették magukat, örült a lelkem első dolgozataiknak, mert ezek után joggal vártam, hogy a tudomány terén nagyot fognak majd mívelni. Azonban az én fiatal tudósaimnak is kinyílt a szemük, ambíciójuk nagyobb volt tudományszeretetüknél, látták, hogy nálunk más eszközökkel lehet előbbre jutni; letették tehát a tollat, Istenhozzádot mondtak a tudománynak, megragadták azokat a más eszközöket, melyekkel elérték ambíciójuk minden ábrándját.

Van még egy másik nehézsége is a katholikus hittudományi irodalom művelésének: az anyagi kérdés. A hittudomány irodalmi művelése nálunk sok áldozatot kíván; egy hittudományi munka kiadása nem lukratív vállalat, fölér egy kis leégéssel. Mert a hittudomány iránt a fentebb jelzett okból is nagyon kevés az érdeklődés; sem a nagyobb javadalmasok, sem az alsó papság a hittudományi irodalom iránt nem érdeklődnek, legföllebb a kispapok és egy-két idealista káplán.

Amíg még az erga intentiones eléggé el nem ítélhető visszaélés a legfelsőbb egyházi fórum által eltiltva nem volt: ezen a réven lehetett hittudományos könyveket veszteség nélkül kiadni; azóta nagy ritkaság számba megy, ha a szerző, aki maga egyszersmind a kiadó is, reá nem fizet; mert kiadót ilyen munkák nem találnak.

Idősebb paptársaimtól hallottam, hogy a régi világban püspökök és kanonokok voltak a mecénások, akik örültek, ha egy-egy tudós pap munkája kiadását elősegíthették; de úgy látszik a mecénások is csak a múlt emlékeiben élnek.

Ilyen viszonyok között heroizmus kell ahhoz, ha egy fiatal tehetséges pap hűséget esküszik szaktudományának, a hittudománynak és ha ezen esküjéhez hű marad a halálig.”

(Mihályfi Ákos S. O. Cist: Emlékbeszéd Dudek Jánosról. Budapest, 1918. Szent István Akadémia-Stephaneum Nyomda Rt. A Szent István Akadémia emlékbeszédei. 1. kötet 1. szám. 4-5 old.)

Papszidás

Nem Rákosi-kori örökség tehát általában a vallás, a hit, az egyház, a teológia becsmérlése, de annyi bizonyos, hogy a dualizmus évtizedei alatt egyre többen távolodtak el Istentől – igaz, nemcsak nálunk, hanem szerte Európában, főleg déli és nyugati féltekén. Messze vezetne ennek komplex analízise, annyi azonban így is bizonyos, hogy ezekben az időkben terjedt el az a „gondolkodásmód”, amit Donoso Cortés (1809-1853) spanyol katolikus bölcselő oly végzetes tévedésnek ítélt. Ennek lényege, hogy a hit csupán regék gyűjteménye, a vallás túlvilági mítoszok tárháza, az egyház pedig egy ezek elhívésére épült, idealistának látszó, valójában nagyon is materiális struktúra. Ezért aztán az egyházat és az államot el kell egymástól választani, sőt az előbbit az utóbbi alá kell rendelni.

Ha az ember a dualizmus kori vezető katolikus orgánumokat olvassa (Magyar Állam, Magyar Sion, Katolikus Szemle, Alkotmány), rengeteg panasszal találkozik. A korábban istenfélő magyar tömegek szabad szájúan szidják a papokat, az egyházat. Életük pedig liberális elvek szerinti. S csoda akkor, hogy az első világégéskor oly retardált volt társadalmunk? Ismét Mihályfit idézhetnők:

„A háború utolsó esztendeje teljesen materialistává tette az egész társadalmat. Ennek a materialista irányzatnak természetes dudva-kinövése az óriási áruuzsora, melyet nemcsak batyus zsidók, hanem földesurak és asszonyok, a jámbor falusi nép is éppoly lelketlenséggel űztek, mint a kaftános kereskedők. A pénzbőségnek természetes következményei sem maradhattak el: a fényűzés és az élvezetvágy, melyek nemcsak a hadimilliomosok bűnei, hanem a mándlis falusi lányoké és asszonyoké is.”

(Mihályfi Ákos dr.: Lélekmentés a nagy világégés után. Budapest, 1920. Szent István Társulat. 11. old.)

Magyar viselkedéskultúránk megromlása tehát e téren is meglehetősen régóta szembeötlő. Ha valakinek valami nem sikerül, azonnal „szentségel”. Eszébe sem jut, hogy ezzel Teremtőjét sérti meg. Az pedig végképp nem, hogy mérlegelje, kudarcaiért nem elsősorban ő maga-e a felelős?

(Folytatjuk.)