Sőt kezdjük ott, hogy általában milyen legyen. Mindenekelőtt legyen tekintettel arra, hogy az embereknek hármas csoportjával kell számolni jellemfejlődésük és személyiségalakulásuk során.

„Az embereket jellemfejlődésük és személyiséggé alakulásuk szempontjából három csoportra lehet osztani. 

Az első csoportba azok tartoznak, akik állandóan felfelé törekedve, meglehetősen korán szerzik meg az érett személyiség jellegét. 

A másodikba azok tartoznak, akik, bár mindig előre törekszenek, mégis csak lassan jutnak előre és nem mentesek az erkölcsi vereségektől sem.

Végül a harmadik csoportba azok az emberek tartoznak, akik nem, vagy már nem dolgoznak önmaguk kialakításán, akik lemondottak arról, hogy erkölcsi jellemmé fejlődjenek, akik cselekedeteikben nem elvek, hanem külső benyomások és belső, ösztönös impulzusok szerint igazodnak, belsőleg tehát akarat-nélküliek, szinte amorf jellegűek.

A harmadik, vagyis amorf csoporthoz tartozó embereknek nincs joguk családot alapítani, mert nincs erejük és akaratuk sem erkölcsös házasság és családi közösség alapítására, sem gyermekeik felnevelésére.”

(Dr. Schneider Frigyes-Dormúth Árpád: Katolikus családi nevelés. Budapest, 1940. Szent István Társulat kiadása, 32-33. old.)

De mire kell ügyelni ezután? Megint egy általános szempontra, ami a magyar pedagógiának is szerves része. A tiszta életre való nevelésre.

„Különösen egy pontban tartom hiányosnak az ifjúság tudását: a házasság ismeretében. Az elemi iskolában még nem lehet a házasságról bővebben szólni, mert a gyermekek úgy sem értenék meg az idevágó tanítást. Aztán meg korán is volna olyan igazságokról, kötelességekről beszélni a gyermekeknek, melyek csak évek múlva kötelezik őket. A polgári s középiskolákban sokszor csak átsurrannak a házasságra vonatkozó igazságokon. Az akadémiákon, az egyetemeken meg, sajnos, nincs hitoktatás. Így esik meg, hogy a művelt ifjúság a a házasságra vonatkozó tudományát regényekből, vagy még a regényeknél is rosszabb könyvekből szerzi meg. Szinte undorító, hogy micsoda fölfogással bírnak sokan a házasságról. Pedig mily fontos, mily fenséges a házasság az Isten gondolata szerint. A tiszta életnek nagy kötelessége is legelső sorban a házasság rengeteg méltóságában nyeri magyarázatát. Miért ne beszélhetnénk hát azoknak a házasságról, kik tán egy-két év múlva tényleg házasságra lépnek?”

(Szuszai Antal: A tiszta életről. Kalauz mivelt, serdült ifjak számára. Előszó: Prohászka Ottokár. Budapest, 1906. Stephaneum Nyomda R. T. Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 1436. sz. engedélyével. 9. old.)

Arra is tudatosítanunk kell gyermekeinket, miben is áll az igazi emberi nagyság?

„Mily kicsinyes az emberek fölfogása! Ha nagyságról van szó, pompára, hatalomra, befolyásra gondolnak; a lelki nagyság, a nagy jellem alig jut eszükbe. Ha kiejted e varázsigét: boldogság – pénzre, érzéki élvezetekre, anyagi jólétre gondolnak. A mit a legtöbb magának kíván, az jó hivatal, biztos jövedelem, jó házassági parti; valóban nyomorúságos dolgok. Ha 30-40 éven át aktákat fogalmaztál avagy mint államtitkár a nevedet írogattad az akták alá, ha mint a lepke virágról-virágra száll, te is ide-oda szaladgáltál, hogy az élet örömeiből részedet kivegyed; ugyan, mi nagyot műveltél? Ez volna az élet napszáma, melyet Isten rótt ránk? Tagadom. Istennek sokkal különb terve van az emberrel. Tested-lelked egész világ s e világ művésze te vagy s Isten akarata, hogy magadból remeket alkoss. A hivatal mellékes dolog, vele lerovod kötelezettségedet a társadalom iránt s megszerzed a jogot a mindennapi kenyérre; a fő lelked művelése. Ez az élet igaz napszáma. A cinizmus ugyan azt mondja, a becsületből nem lehet megélni; sok ember szemében a jellem nem érték, Isten azonban a szerint ítél, hogy mivé tetted magadat.”

(Szuszai Antal: A tiszta életről. Kalauz mivelt, serdült ifjak számára. Előszó: Prohászka Ottokár. Budapest, 1906. Stephaneum Nyomda R. T. Az esztergomi főegyházmegyei hatóság 1436. sz. engedélyével. 20-21. old.)

Ha ugyanis mindezt nem vesszük kellően figyelembe, elkövetkezik a dekadencia, a hanyatlás – idejekorán:

„Megdöbbentő jelenség a világtörténelemben, hogy a kultúra magaslatán álló népek züllésnek indulnak: a kaldok, egyiptomiak, görögök, rómaiak nem a műveltség kezdetén, hanem a kultúra magaslatán pusztultak el. 

A kultúra ugyanis nagyrészt nem egyéb, mint az élvezeti eszközök megteremtése s ha az anyagi kultúra nem jár együtt erkölcsi műveltséggel, a kultúra haladásával lépést tart az élvezetek fokozása. A folytonos érzéki élvezetek, melyek közül természetesen ama legerősebbek se hiányzanak, a legrövidebb s legbiztosabb úton viszik a népeket a romlásba. Az anyagi kultúra rendszerint az élvezetek túltengésével jár s így lesz a kultúra a népek átka.”

(Szuszai, i. m. 149-150. old.)

Mintha korunk hedonista, iskolafalakban is beférkőzött életszemléletének üzenne hadat Szuszai:

„Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk; még kevésbé lehet életünk célja, hogy élvezzünk. A mi az ember nemesebb felét, a lelket éhesen hagyja; a mi még az állatot, a testet sem tudja megelégedetté tenni; a mi az egész embert rontja, gyengíti – az nem lehet életcél. A boldogság már ebben az életben is nem lehet a felső tízezrek, a pénzzel bírók kiváltsága. Az Úristen a megelégedettséget, a szív boldogító békéjét nem a pénzes zsákhoz kötötte. A földi boldogsághoz ugyanazon úton jut el az ember, mely a túlvilági mennyországba vezet, a boldogságnak ez az útja az önmegtagadás meredek ösvénye. Nem az a fő, hogy az embernek sokja legyen, hanem az, hogy beérje azzal, a mije van s ne kívánkozzék az után, a mije nincs.”

(Szuszai, i. m. 152. old.)

Nem lehet elégszer hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a nevelés nemzeti karakteréhez a hősies emberré nevelés mennyire lényegileg hozzátartozik: 

„A hősi élet útja nálunk nem lehet más, mint a magyar erkölcs útja. Itt találkozunk a legnagyobb rontással és itt kívánatos a legteljesebb negatívum: zsidómentessé kell tennünk erkölcsi világunkat. A magyar erkölcs megbecsüli a vért, hitelt ad a szónak, becsületet szerez a cselekedetnek, elismeri mások érdekét, értékeli mások sajátságát, megfér egymással és alkotó munkája arányában értékel mindenkit… De a magyar erkölcs mindenekelőtt férfias: hősi. Idegen tőlünk az érzelgés, az olvadékonyság, a puhaság, a vonaglás. Az egész magyar életet ez a férfias keménység jellemzi: nélkülözést, forróságot és hideget, észvesztő vihart és hihetetlen teljesítményeket zokszó nélkül bírunk. Igazán mély érzéseinket el sem mondjuk. Ha egy magyar költő történetesen sír, abban a fajtája féltése és ezeréves bánata fakad fel, nem pusztán az egyéni nyavalygás. A magyar ember nem élveteg, akármilyen mély érzelmek hatják is át. A magyar szereti a munkát. Azért nem adja át a földjét a legtöbb gazdálkodó késő öregségéig. Az egész magyar élet elhanyatlását jelentené az elférfiatlanodás. Nekünk éber figyelemre, kemény akaraterőre, tűrni tudó önfegyelemre, szakadatlan lélekjelenlétre, rugalmas testre, acél izomra, vas idegekre, férfias jellemre van szükségünk: hősi lélekre.”

(Kincs Elek: Múltunk és jövőnk. In: Új magyar nevelés. Szerkesztette: Kincs Elek és Nagy Ferenc. Budapest, 1942. MEFHOSz Könyvkiadó-Hungária Nyomda Rt. 264. old.)

Midőn e – nem mai – sorokat idéztem, eszembe ötlik, mennyire más volt azért a magyar gyermekekre hazánkban nyíló világ 1945 előtt. Akarom mondani, mennyivel jobb volt. Akkor iskoláink az életre neveltek. Ezért írhatta egy bencés akkor:

„Arra a lehetőségre nem is merünk gondolni, hogy a magyar nevelés templomában nem magyar és nem keresztény érdekeket szolgáló kufárok is volnának… Mert ha volnának, korbáccsal kell kiűzni őket a magyar iskola templomából…”

(Szivós Donát: Szülők, tanárok négyszemközt. Budapest, 1944. Korda R. T. 384. old.)

Szintén őt idézem (u. ott):

„Ha a tanár észreveszi, hogy lélekkufárok konkolyt hintenek az iskola tiszta búzája közé, akkor a tanárnak vállalnia kell a magyar tanár sorsát, és ki kell menteni a magyar bárányokat a farkas torkából még akkor is, ha ezért üldözés és meghurcolás jár. Mert ilyen körülmények között félni és meghunyászkodni bűn az Isten és a magyarság ellen.”

Megszívlelendő gondolatok ma is. Milyen jó, hogy van kikhez visszanyúlnunk. Óriások vállain állhatunk. De félve kérdem, vajon állunk-e?