2022. július 4. hétfő,
Ulrik napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egy józan francia – José-Maria Hérédia
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

K
ülönös fricskája a francia irodalomnak, hogy a költészetük ideálját, a leghűvösebb racionalizmust és a legmértéktartóbb líraiságot egy spanyol-kreol származású, Kubában született költő, José-Maria Hérédia  valósítja meg.
Egy mára már feledett irodalomtörténész, a fiatalon elhunyt Dr. Barna János, még a spanyolosságot látja Hérédia költészete legfőbb elemének. 
Pedig outsider nyugalma, szenvtelensége teljességgel távol áll attól a múlttól, hazájától, őseinek szellemiségétől, amit maga mögött hagyott. Ő az igazi impasibilité, legfőbb eszménye a tömörség. Költői hagyatéka példa nélkül áll mennyiségben és megformáltságban. Egész életében egyetlen kötetet írt, a Les Trophées  száznyi szonettjét és kisebb terjedelmű románcokat. 
Nincs nála egyetlen felesleges szó, kifejezés; minden sorának valami dermedtség, anyagszerű nyugalom ad súlyt, tömörséget. Egy ötvösmester pontosságával faragja szonettjeit, s egy archeológus gyönyörűségével tekint végig antik és reneszánsz tájain, melyet újra felfedez a kor irodalma számára. És az anyagban eszményt találó művész takarékosságával formálja, vési, faragja anyagát, a nyelvet, melyből előbb még kiolvasztja az érzelmek salakját, majd a hűvös távolságtartás outsideri magatartásával öntőformájába fagyasztja, s kikezdhetetlenül tökéletesre kalapálja. Éppen ezért olyan magában álló Heredia kötete. És éppen ezért hagyja hidegen a mai olvasót, mert a legújabbkori olvasó érdeklődő turista, aki kizárólag csak az anyagot látja, a formára érzéketlen, s nem hallja e nagyszerű szobrok zenéjét. Mert Hérédia amennyire szoborszerű, legalább annyira zenei fogantatású. Ennek külső eleme maga a francia szonett alexandrinusa, ez a szimmetriájában tökéletes és kizárólagosságában franciává lett sorfajta. 
Évtizedek érlelik e költeményeket, s mire ötvenéves lesz, akkor jelenik meg a nem túl vaskos kötete. Még a kölyök Rimbaud is többet ír nála, mert míg az utóbbinál a költészet láz és rohanás, felfedezés és önkívület; az előbbinél analízis, bölcselet és szemlélődés. Verseihez tanulmányok készülnek, a hosszú előkészületeket még hosszabb utómunka követi.
 Még tájképei is olyanok, mint kedves tájainak, az itáliai reneszánsznak bronzkapui, magányos szobrai. Fényei nem valódi fények, hanem lombokon átszűrt fényfoltok, tökéletesre formált látomások, s talán ezért lehet legszebb verse a Templomablak.
„Le vrai peut quelquefois n'être pas vraisemblable” - írta Boileau, s talán Hérédia költészetére leginkább ez a gondolatiság a jellemző: „A valóság néha nem valószínű.” Éppen a színeire igaz ez leginkább. Mediterrán hévnek tűnnek, de ezek is csak festett üvegablakok.  A valóságban a szín és a tudat közé csak a szem optikája áll. Hérédiánál ott az ablak, az alig látható üveg, a benső látás önkívülete, de mégis anyag kristályos megcsiszoltságban.

Aujourd'hui, les seigneurs auprès des châtelaines,
Avec le lévrier à leurs longues poulaines,
S'allongent aux carreaux de marbre blanc et noir;
Ils gisent là sans voix, sans geste et sans ouïe,
Et de leurs yeux de pierre ils regardent sans voir
La rose du vitrail toujours épanouie. 

Nisard  kedves mondását idézi a másik nagy francia irodalomtörténész, Brunetière , mely szerint a jelennek mindig a legéletteljesebb eleme a múlt. Ezért viszi végig Hérédia az antik hellén és római, majd a reneszánsz világ hatalmas tablóin át az olvasót. Monumentális képsorozatok, szoborparkok vonulnak el, melyeket mitikus alakok: kentaurok, Aphrodité, Artemisz, a Pán, nimfák, Androméda, Hannibal, Antonius és Kleopátra, a gyermek Krisztus, Calixtus pápa, Juan Ponce de Leon, Michelangelo, Petrarca és Ronsard szelleme népesítenek be. És az antik romvárosok ledőlt oszlopcsarnoka, Cannae, Velence, Firenze, a déltengeri tájak, a tenger hívása, mézízű szelek, aranyfelhők, sirályhadak, vízalatti korallerdő, a trópusok fülledt és buja rajzai. 
Szerb Antal azt írja, hogy a Les Trophées történelmi költészet. Ha Nisard-nak adunk igazat, akkor Hérédia sokkal inkább a jelen költője. Sokkal inkább, mint a többi lírikus, s egyedüli a kor elveinek megvalósításában.  A stilizált múlt az örök jelen. Ahogy Keats Görög váza-költeménye, úgy Herediának a nyelv anyagába belemart költészete. 
Egy régi paradoxon szerint az a legpontosabb óra, amelyik áll, mutatói mozdulatlanul mutatják naponta kétszer a pontos időt.
Vannak költők, akik az élményt akarják közvetlenül megjeleníteni. Ilyen volt Rimbaud, Petőfi, Byron és részben Shelley. És Pablo Neruda, valamint József Attila.
Más költők az egyéniségük optikáján keresztül szemlélik a világot. Ilyen volt Verlaine, Tóth Árpád Kölcsey, Vajda János és a kései Arany János. És vannak, akik számára a világ merő artisztikum, finom lírai játék színekkel, hangulatokkal. Ezek leginkább Babits, a fiatal Kosztolányi, Wilde szecessziós költeményei és Ortega y Gasset költői esszéi Spanyolországról. 
De hajlamosak vagyunk idesorolni Hérédiát is. Pedig Hérédia soha nem a világ művészi rajzát adja. Ő azt a pontot keresi, melyben megáll az idő, melyben szálakra bontható a fény, szoborszerű merevségbe zárul a pillanat. Ebből a szempontból magában áll. Talán csak Keats görög vázáról írt hatalmas költeménye az, mely Hérédiát megelőlegezi. De még nála is az esztétikum etikává kristályosodik. Hérédiából pedig hiányzik minden moralizáló hajlam.
Egész költészetében az időtlenség egy pillanatban sűrítve jelenik meg. Nincsen benne helye az érzelmeknek. Ahogy Haraszti Gyula  írja a XIX. századi francia költészetéről szóló könyvében, Hérédia egész életművében alig bukkan fel az „én” szó. A lírai én mintha száműzetésre lenne ítélve az egész kötetben. Ez a tartózkodó fegyelem teljesen távol áll a mediterrán eszmétől és életideáltól. 
Kosztolányi szerint a szimbolisták váltották meg ezt az irányt, a hűvös racionalizmust, a mozdulatlanságba fókuszált költőiséget, s szabadították fel a kor irodalmát.  Manapság mégis úgy vélhetjük, hogy a szimbolizmus és elsősorban Baudelaire volt az, aki mindig tisztelettel viseltetett a tökéletes forma iránt. Még határvonalat sem volt hajlandó húzni, s Hérédia sokat tanult Baudelaire-től, talán még Leconte de Lisle-nél is többet, s ami  Lisle-nél sablon, Hérédiánál szobor, az Baudelaire-nél maszk.
 Reneszánsz világa festői ihletésű. Érdemes reneszánsz freskóit: a szavakból kikevert színű állóképeit megnézni, megvizsgálni, nyelvi aritmetikáját tanulmányozni. Még a szavak is patikamérlegre tett pontossággal és homogenitással sorakoznak hadrendben; mégis nyugodt fenségben megingathatatlanul, kikezdhetetlenül. És maga a kép a pontból nyíló perspektíva a végtelenre. 

Indolente et superbe, une Dame, à l'écart, 
Se tournant à demi dans un flot de brocart, 
Sourit au négrillon qui lui porte la queue. 
(La Dogaresse)

Ezért lehetséges, hogy Hérédia költészete a ragyogó déli órákban és órákról szilárdult és merevedett örök állóképpé.
Kosztolányi hátrébb rendeli ezt a költészetet Baudelaire vagy Rilke költészeténél. De Kosztolányi ars  poeticája önigazolás, mintsem visszaigazolás. Kiváló Hérédia-fordításai szinte egyenrangúak az eredetivel, de a Kosztolányi-nyelv izzó, parazsas, hajlékony mutatványossága túl sok ennek a merev és színes kristálygömbnek, a Hérédia-szonettnek.  És a kortárs irodalom mintha betiltotta volna ezt a formai tökéletességet, a tárgyak lélegző aritmetikáját és alchímiáját.  De ahogy Kosztolányi vagy Rilke nem létezhet Hérédia nélkül, úgy a költészet és az irodalom is túllép a kísérletező költészeten. Érdemes megnézni és meghallgatni, hogy miképpen nyúlt vissza Radnóti a klasszicizáló attitűd formai tökélyéhez, miképpen következett be ez a klasszicizálódás Prokofjev, Sosztakovics vagy éppen Rachmanyinov zenéjében. A formátlanság mindig dadog, mikor az örökkévaló kinyilatkoztatja önmagát.  Ezért írja Oswald Spengler matematikusként a legragyogóbb világtörténelmi eszmefuttatást, ezért olyan csodálatosak Radnóti Eklogái, a Tóth Árpád-i sorok, Baudelaire és Rimbaud nagy szonettjei, Hérédia egész életművét jelentő kötete.
Hérédia nem historizáló költő, noha a legtöbb szonettje történelmi pillanatkép. Ezek a képek aranyszelencébe kerülnek a Les Trophées oldalain, s nem megidézik a történelmi pillanatot. 
De nem is merőben az esztétikum volt a cél.  Az elveszett időt keresi néhány évtizeddel korábban, ahogy majd Proust és Radnóti. 
„A legnagyobb pontosság a legnagyobb ragyogásban." Ez volt a jelmondata. A ragyogás azonban nem a régi idők patinája, hanem az öröklét metaforája. 
Hérédia józan volt hivatali munkájában, s a legjózanabb volt abban, hogy nem állt a történelem, az ideológiák, a formai divatok, a nagyképű eszmények és a kicsinyes irányzatok mögé. Ezért érzi az olvasó, hogy amikor az irodalomtörténetek népszerű alakjai patinájukban megkopnak, úgy járnak, mint Klopstock, akiről Goethe azt mondta, hogy sokan hivatkoznak rá, de senki nem olvassa. Így történhet meg évezredek óta, hogy az emberiségnek elege lesz egy-egy letűnő izmusból, beleunnak a szerelem, a háború, a találmányok, az életélvezet nagy individualista kirohanásaiba és a kollektivitás alá rendelt plebejusvirtusba. Mikor bekövetkezik a formátlanság nihilizmusa, akkor ismét felfedezik ezt a józan franciát, aki visszaadta a pillanatnak az öröklét mágiáját.
Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007