Négyszáz éve, 1619. szeptember 7-én Rákóczi György református hajdúi megkínoztak, majd megöltek Kassán három papot keresztény hitükért – Kőrösi Márk István kanonokot és Pongrácz István, Grodziecki Menyhért jezsuita szerzetest. Őket vértanúságukért Szent X. Piusz pápa 1905. január 15-én boldoggá avatta.

Miközben a mindmáig uralkodó kommunista, liberális és protestáns történelemszemlélet állandóan vallási toleranciát sürget, elhallgatja mindazon gaztetteket, amelyeket a protestantizmus képviselői szerte Európában elkövettek katolikusok millióin. Ezek közé illeszkedik a magyar protestantizmus egyik leggyászosabb tette.

De mi is történt? Azután, hogy iktári Bethlen Gábor hadvezére, Rákóczi György és hajdúi 1619. szeptember 5-én fegyvertelenül bevették Kassa szabad királyi várost,.Rákóczi és hajdúi azonnal nekiláttak a város kifosztásának – megszegvén ígéretüket, hogy a város birtokbavétele után senkinek sem esik majd bántódása. A nőkön nemi erőszakot követtek el. A város három katolikus papját azonnal elfogták, s Rákóczi meghagyására szigorú házi őrizetben tartották őket. Kétnapi éheztetés után sem tudták azonban hittagadásra bírni a három papot. Szeptember 7-én éjféltájban válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli pöcegödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is. Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házi kápolnájának sekrestyése István nyöszörgésére lett figyelmes, de már nem tudott rajta segíteni, mert maga sem merte elhagyni a házat, s Hoffmann tanácsos, akihez Pongrácz tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének. Így húsz órányi kínlódás után István atya is meghalt.

 
Vértanúságuk történetét Henning Alajos és Lányi Ede jezsuita atyák írták meg leghívebben. Lányi különösen is megrázó erővel örökítette meg állhatatosságukat, kiváltképpen Pongrácz Istvánét. Amikor Pongrácz atya kérte az őt megkínzó hajdút, hogy ne szentségtelenítse meg a templomi szent edényeket, rákiáltott az: „Hallgass! Inkább te vigyázz lelkedre, ezekhez már nincs közöd!” Ezután ő és hajdútársai szétverték az oltárt, a szószéket, a padokat, székeket, az orgonát szétzúzták, a könyveket az ablakon át az utcára dobták:

„Mikor Pongrácz némileg magához jött, ráordítottak, hogy térjen Kálvin vallására: mikor ezt határozottan visszautasította, rávetették magukat, ruháját letépték, kezeit hátrakötötték és úgy ütötték-verték: majd, mintha fejét be akarnák kötni, körülfont szíjjal vagy kötéllel úgy összeszorították, hogy halántékai repedeztek és szeme kidülledt. Sőt nem átallották őt aljas megjegyzések és röhej között megcsonkítani. Majd kezeinél fogva felkötötték a szoba gerendájára és oldalait fáklyatűzzel úgy perzselték, hogy bőre felpattant s a belső részek kilátszottak.”

(Lányi Ede SJ: A kassai vértanúk. Kalocsa, 1920. Árpád Részvénytársaság Könyvnyomdája, 44. old.)

Igencsak messze vezetne annak adatolása, hány hasonló eset történt azok részéről, akik ajkukon állandóan a szeretetet hordozták, a vallási toleranciát, a honpolgári jogegyenlőséget. Lassan egy évszázada csak azt tekintik „jó magyar”-nak, aki protestánspárti. (Aki nem hiszi, járjon utána, mondjuk olvassa el Pezenhoffer Antal atya 13 kötetes magyar történelmét.)

A kassai vértanúk nem voltak hajlandók az egyetlen igaz hit, a katolikus megtagadására. Ezért megkínozták, majd megölték őket. Az igaz – és tegyük csak nyugodtan hozzá, az egyedül igaz – hit, a katolikus megtagadása ugyanis a lehető legnagyobb bűn:

„Katholikus keresztény vallásunkat nem szabad szégyenlenünk, azt mindig bátran be kell vallanunk; azt soha eltagadni vagy megváltoztatni nem szabad. Aki katholikus vallását megtagadja, azt Isten is kitagadja a mennyországból. Katholikus vallásunkat akkor sem szabadna megtagadnunk, ha azért nagy jutalmat kapnánk, vagy abból hasznunk volna, vagy nagy büntetéssel vagy halállal fenyegetnének. Szent Ágnes tizenhárom éves kis leány volt. A pogányok ígértek neki sok pénzt, kincseket, kényelmes úri életet, ha megtagadja katholikus vallását, de ő nem tagadta meg. Akkor fenyegették és ijesztették börtönnel, ütötték, kínozták, mégsem tagadta meg az ő katholikus vallását. Inkább elszenvedte a kínzásokat és a halált, de hű maradt katholikus vallásához. Az ilyeneket, kik katholikus vallásukért vérüket ontották, vértanúknak nevezzük és Isten fölvette őket a mennyországba és ott is kitűnőbb boldogságban részesülnek, mint mások.”

(Palkovich Viktor esperes plébános: Katholikus hitelemzések. Vezérkönyv az elemi iskola alsóbb osztályainak hitoktatásához. Pozsony, 1926. Concordia Könyvnyomda és Kiadóvállalat. 7-8. old.)

Végül, de nem utolsósorban a gyászos évforduló alkalom egyben arra is, hogy két – ha úgy tetszik, indiszkrét – kérdés megfogalmazódjék. 1. Ha bizonyos körök mindmáig vallási türelemről, megértésről beszélnek folyton, különösen a katolikusok és a protestánsok közötti összhang megteremtésének fontosságáról, miért nem járnak elő jó példával e téren, azaz a négyszáz évvel ezelőtti bűntettükről és a többiekről miért hallgatnak? 2. Ha minket, katolikusokat magukhoz képest alsóbbrendűeknek tekintenek (márpedig protestáns körökben ez rendszerint így van!), miért nem adják vissza nekünk, a nemzet többségét kitevő katolikusoknak azokat a templomokat, melyeket egykor tőlünk elvettek?

Olyan kérdések ezek, melyek bizony elég sok katolikusban megfogalmazódnak, de valahogy kevés meri közülük feltenni, pláne nyilvánosan.