2022. július 2. szombat,
Ottó napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Centenáriumok nyomában
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

 Mintha egyszerre akarna ez az év mindenkihez mindent közel hozni. Történelmet, művészetet, múltat a jelen-jövőhöz közelítve, köznapi hősöket a tegnap héroszaihoz, vagy kicsinyes, kézbevérző idegenszívű terrorlegényekhez igazítva. Tombol a média terror, népbetegséggé vált a vásári kultúra és a fesztiválláz. Ady Endre a pólókon, Kun Béla a filmhíradókon, az meg az interneten. Belegondolni se mer a magamfajta együgyű halandó, hogy mi lesz itt jövőre, de már látom lelki szemeim előtt a trendi ruhákat: TRIANON 100 felirattal, konferenciák, kiállítások, koncertek hazafias buzgalmú garmadáját, az emlékév teljes hosszát, mint egy fekete imaszőnyeget gyűrődni alattunk. De ne siessünk ennyire előre, egyelőre még idén van, s mi szeretjük a kerek évfordulókat, noha vannak közöttük olyanok is, amelyeket szeretnénk „végképp eltörölni”, de nem lehet, mert máig ható következményeiket félig öntudatlanul ott cipeljük történelmi emlékezetünkben. Ilyen „a dicsőséges 133 nap”, avagy a Tanácsköztársaság tündöklése és bukása, mert ez is száz éve volt, kár lenne tagadni. Mintegy előzményeként, egyik kiváltó okaként a jövő év centenáriumának, amelynek mélységi összefüggéseit ma is ugyanúgy kerülgeti a szaktudomány, mint macska azt a bizonyos forró eledelt. Könnyebb szidni a fasiszta-kommunistákat, mint alászállni múltunk tárnáiba, ahol egy homályos, pókhálós zugban még szembe találkoznánk igaz magunkkal. Mártírjaink a hazugság aljas érdekkörének áldozatai. Jóhiszemű igazak, akik nem csak magukra gondoltak, s önzetlenségüket maximálisan kihasználta a mindenkori politikai-hatalmi kurzus, amely nyomasztó súlyával ránehezedett a szabadságra vágyó lelkekre, s fekete lehelete átjárta a hétköznapokat is.

 Mindig voltak aktuális félelmek, melyek gúzsba kötötték az őszinte szót, gyanúba keverték a tiszta szándékokat, s akadályozták az élet Istentől elrendelt rendjét. A szabad akarattal bíró ember bármit elkövet, hogy igazát bizonyítsa minden áron, akár az igazság rovására is. Érzésem szerint ma sincsen ez másként. E sorok szerzője a makacs természetű tények töredékének ismeretében is, egyet kell, hogy értsen az alábbi summás megállapítással, amely Mayer Erzsébet könyvében, A törvényes véletlen c. műben olvasható: „a történelem azon dolgok összessége, amelyeket elkerülhettünk volna.”

 Ahogy mondani szokás, ha a „volna” ott nem volna, de mindig ott van, volt és lesz. A feltételes mód nem történelmi kategória, mint ahogyan a morál sem politikai. Amíg rendszerek lesznek, s kevesek akarata szab korlátot a lehetséges teljességnek, nem beszélhetünk valóságos szabadságról. Olyan helyen pedig főleg nem, ahol a politikai korrektség maszlagján rágódva naponta rúgják oldalba az igazságot, s ahol, Papp Gábor művészettörténészt idézve: „a hírek és a tények köszönő viszonyban sincsenek egymással.” Sikerkommunikáció tombol, s a hétköznapok szürke gondjai szégyenkezve kullognak a szőnyeg alá, amely még elég nagy ahhoz, hogy elférjen alatta mindig egy kevés. Konkoly-időkben a méltatlanság kontroll és következmény nélkül rombol, s teljes a káosz a fejekben.

 Néhány évvel ezelőtt egy barátom mondta egy beszélgetés során: „nem nemzet ez már Tamáskám, csupán magyarul beszélő lakosság.” Igaza volt, mert nemzetté a közös történelmi tudat, s az egységes, egészséges, a hétköznapokban munkálkodó, élő hagyomány, s lelkület emeli a lakosságot. Kéretik szétnézni: így van ez minálunk? Mennyit tudunk magunkról? Tudunk-e annyit, amennyit mások tudnak rólunk? Ha igen, vállaljuk-e? Szembe merünk-e nézni a felszabadító igazsággal, vagy továbbra is foggal-körömmel védjük nehezen megszerzett komfortzónánkat ebben a kútmérgezett, szabadnak hazudott hazában? Ahogyan Kossuth-díjas költőnk, Nagy Gáspár írta egyik versében: „Le szoktunk mondani rólad szabadság, hogy nagy néha nyugalmunk, s békénk legyen.” Nem kétlem, hogy bőven vannak-lesznek olyanok, akik vitatják a fentieket. Lehet erről vitatkozni, hisz szólásszabadság van a biztonságosan lekerített játszótéren belül. Szórakozhatunk, vásárolhatunk, andaloghatunk szabadon a virtuális térben. A csillagok továbbra is felettünk ragyognak néma fényességben. 

 Egy évszázad pillanat csupán a fenti világban, de idelenn hosszú, máig tartó vajúdása a szellemnek, mégis elég távlat ahhoz, hogy kellő távolságról, önkritikusan nézzünk szembe azzal, amit a történelemtudomány a mai napig Tanácsköztársaság címen említ, s egyéb források patkánylázadásnak neveznek. E munkára készülődve szétnéztem az interneten, s megállapítható, hogy a maga megosztott módján, s roppant csöndesen és sokan gondolják újra történelmünknek ezt a fejezetét, a szokott óvatossággal és körültekintéssel, ügyelve mások önérzetére. Ha lenne avantgárd történettudomány, bizonyára nagyobb publicitást kapott volna ez a centenárium, hiszen Kassák, vagy Moholy-Nagy neve még mindig vállalhatóbb, mint Kun Béláé. Az irodalomtörténet is szemérmesen, szemlesütve említi meg, hogy a Nyugat első nagy nemzedéke a kezdeti időkben lelkesen támogatta a forradalmi változásokat, szinte egy emberként állva az ügy mellé. De ezen nincs mit csodálkozni. A biztonsági játék, s az óvatos, a dolgokat a maguk valóságában ritkán megnevező történettudomány távolságtartása általánosnak mondható túlélési stratégia életünk számos egyéb területén is. Különösen erős ez a hűvös, a szükségesnél hűvösebb tárgyilagosság, akkor, amikor rólunk van szó, a mi történelmi múltunkról. Mintha kívül helyezkednénk saját magunkon, s úgy vizsgáljuk az adott eseményeket, akárha Albániában történtek volna, s következményei nem nyomnák rá bélyegüket az életünkre. Mi semmiből sem tanulunk soha, s százegyedszerre is beverjük a fejünket ugyanabba a falba, s öleljük keblünkre árulóinkat, s borulunk le a „hatalmas” nyugati liberalizmus előtt, megpróbáltatástól megpróbáltatásig hajszolódva, mindig békére készen. Meghasadt tudatállapot ez, tudományos szakszóval: skizofrénia, s mint olyan, klinikai eset, mely kezelésre szorul. A száz évvel ezelőtti események vázlatos felidézése is ezt támasztja alá.

 1918. október 23-án megalakul a Nemzeti Tanács, Károlyi Mihály elnökletével. Október 31-én József főherceg, IV. Károly osztrák császár és magyar király megbízásából miniszterelnöknek nevezi ki Károlyit, akit 1919. január 11-én ideiglenes köztársasági elnöknek választanak. Egy közismerten pacifista, antantbarát (!) politikust, akinek naiv, dilettáns külpolitikája szétzüllesztette a közel egymilliós magyar hadsereget, súlyos helyzetbe sodorva ezzel hazánkat. Mindez kapóra jött nemcsak Kun Béláéknak, hanem a győztes antant hatalmaknak is, akik már javában készítették nekünk Trianont, Párizsban tanácskozva, lezárandó az egyik háborút s készülődve egy újabbra, az Oroszország elleni intervenciós attakra. A Vix-jegyzékként elhíresült ultimátum 1919. március 20-án (!), már a trianoni határokat tartalmazta. A nyugat semmit nem bízott a véletlenre, esélyt sem adott nekünk. Az akkori miniszterelnök, Berinkey Dénes átlátta ezt, szóban visszautasította az ultimátumot, de nem vállalva az országvesztés felelősségét, lemondott tisztségéről.

 Károlyi új kormányalakítási szándékát megelőzték a kommunisták, akik március 21-én, egyesülve a szociáldemokratákkal megalakították a Magyarországi Szocialista Pártot, s kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Legalább őszinték voltak, nem tartottak róla népszavazást. A Kommün annak a nagy kísérletnek a része volt, amely a szakrális magyar királyság megsemmisítését tűzte ki egyik fő céljául, letiporva a lelkeket. Kihasználta az idegen érdekekért vívott háborúba belefáradt nemzet változást óhajtó békevágyát. Ezért is tudta az első időkben maga mellé állítani az egyszerű embereket éppúgy, mint az értelmiség legjavát. Ahogyan sokasodtak a gondok, úgy hullt le az álarc, s jött a kíméletlen, Szamuely nevével fémjelzett terror. Kétségtelen tény azonban, hogy a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg északi hadjárata felszabadította a Felvidéket, s ezzel meglepte az antantot is, amely a felszabadított területek kiürítéséért cserébe rögtön felajánlotta a hazánk egy részét megszállva tartó román és cseh/!/ csapatok kivonását. A Forradalmi Kormányzótanács hosszas vita után Kun Béla nyomására elfogadta az ajánlatot, mire Stromfeld lemondott vezérkari főnöki tisztéről. A belső bajok, lázongások, elégedetlenkedések nyomán a Tanácsköztársaság napjai megszámláltattak.

 1919. augusztus 1-jén Kun Béla és társai különvonattal Ausztriába emigráltak, ahol politikai menedékjogot kaptak. Mondhatni a nyugat tárt karokkal fogadta őket, akárcsak azt közel százezer emigránst is, akik között egy sor szellemi kiválóság is volt, s menekülniük kellett a kommünben vállalt szerepükért. A teljesség igénye nélkül néhány ismertebb személyiség: Korda Sándor, aki a későbbi brit filmgyártás egyik legendás alakja lett, Kertész Mihály, aki az USA filmiparát erősítette, és később megrendezte a Casablancát, a műfaj egyik ikonikus alkotását. Sokat profitált a brit társadalomtudomány is abból, hogy a Polányi családnak el kellett hagynia szülőföldjét, s a Bauhaus néven elhíresült építészeti-művészeti irányzat sem bontakozhatott volna ki német földön, Moholy-Nagy László nélkül. Az itthon maradt Bartóknak és Kodálynak a mellőzés jutott osztályrészül, akárcsak Babits Mihálynak. „A képzőművészeti avantgárdot vezető Nyolcak, a társadalomtudományt megújító Galilei-körösök, a Nyugat írói és Bartók Béláék a Monarchia utolsó évtizedének progresszív és szociális szellemiségét képviselték. Nem a kommün tette őket forradalmi művésszé, hanem egy radikális szellemi áramlat, a magyar kultúra egyik legvirágzóbb korszaka formálta őket olyanná, hogy ideig-óráig azonosulni tudjanak (vagy akarjanak) a kor legradikálisabb politikai mozgalmával. A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. Úgy is mondhatnánk, soha ilyen kiváló művészek, és ilyen tisztességes kisemberek elé nem tolakodtak ennyire csapnivaló politikusok.” (NOL.hu)

 Azután ez a tendencia folytatódott 1945 után, amikor a rendszer ugyanúgy maga mellé tudta állítani az ország újjáépítéséhez a kisembereket éppúgy, mint a „fényes szelek” olyan népi kollégista vidéki tehetségeit, mint Nagy László, Juhász Ferenc és a többiek, akik hittel és tiszta szándékkal, bizalommal fordultak a jövő felé. A sorsszerű, kikerülhetetlen 1956-os forradalom és szabadságharc szintén válaszút elé állított sokakat. A Kádár-éra, melynek a nyomait sokan magunkon viseljük, folyamatos túlélő-harcra késztette a szellem szabadságharcosait. Az ominózus „három T” – tűr, tilt, támogat – még jobban megcsonkította lélek szabadságát, megosztott, hallgatásra kényszerített, meghasonlásba, alkoholizmusba, öngyilkosságba hajszolt kiváló elméket. Ahogyan Örkény István megfogalmazta a Négykezes regény c. művében, az írók „Nem írhatták meg azt, amit akartak, úgy, ahogy akarták, pedig élni és írni egyet jelentett a számukra. Mind a ketten szerették az életet, az örvendező s a küzdelmes életet, de csak megrovás volt az osztályrészük, ha munkáikban ezt a kettőt azzal a szigorú, de igaz mértékkel ábrázolták, ahogy azt szépnek, valónak, s a nép javára szólónak tartották.”

 Igaz ez most is. Elég, ha csak szétnézek szűkebb területemen, a kortárs irodalom háza táján. Zömében semmi felelősség, kollektív szándék, közösséget építő igaz magyar értékrend, csak „egotourist”, megfelelési kényszer, mások majmolása, nagyképű semmit mondás. A kortárs irodalmunk súlytalanná vált, nincs olyan hatása közgondolkodásra, mint a hatvanas, hetvenes években volt. Mind az „utca rongyának” tekinti ékes-édes anyanyelvünket, s naponta tesz erőszakot rajta. De nem meglepő ez ebben a kicsiny hazában, ahol dicső eleink folyamatosan hont foglalnak, s István király meg államot alapít, s a finnugor nyelvészetnek még mindig tanszéke van az egyetemen. Nem számít mi az igazság, hogy Árpádék hazatértek, s Géza fejedelem, Istvánunk édesapja már egy létező keresztény államnak a vezetője volt, s anyanyelvünk eredete az ősidőkig nyúlik vissza.

 Tisztelet az elszigetelt, széllel szembe menő csekély kivételnek. A szellem, s lélek emberei ők, akik „szeretik az igazságot”, tovább viszik, s minden erejükkel igyekeznek továbbadni azt az örökséget, amelyet legnagyobb művészeink, gondolkodóink, tudósaink az elmúlt évszázadokban ránk hagyományoztak, amely nélkül semmilyen jövőt nem lehet felépíteni senkinek. Ez lehet az egyetlen esélyünk a fennálló szisztematikus káosz felszámolására, mert túlélő játszma folyik nálunk már évtizedek óta, hétköznapi szinteken is. Ez a tény a „rendszerváltásnak” csúfolt színjátékban sem szűnt meg, sőt itt bontakozott ki igazi nagyságában. A meghasadt tudatállapot, melyet korábban említettem, korunkban érhető tetten a maga teljességében. A mi generációnk, amely az „átkosban” született, s nőtt fel, állt munkába, melyre jövőt, családot tervezett, szembesült a ténnyel, s 30 éve folyamatosan szembesül, hogy minden hazugság volt, s most is az.  Közben generációk nőttek fel, amelyek beleszülettek az új rendbe, evidenciának tekintik mindazt, ami körülveszi őket, s nem értik a szüleiket, nagyszüleiket, sokszor még egymást sem. Társadalmunk egymásnak is idegen nemzedékek laza elegye, közös értékrend, egységes, élő hagyomány nélkül. Mi még elmondhatjuk Cseh Tamás után szabadon, hogy „túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket”, de az utánunk jövők azt sem értik, amit túl kéne élniük, s egy krízis esetén esélyük sem lenne az életben maradásra.

 Messzire jutottunk, a kommüntől napjainkig. Nem volt nehéz dolgunk, mert az események egyazon történelmi íven helyezkednek el: Monarchia, I. világháború, Károlyi, Tanácsköztársaság, Horthy, Trianon, II. világháború, Rákosi, 1956, Kádár-éra, rendszerváltás, s meg is érkeztünk, gyorsan eltelt ez a száz esztendő.  Megállapíthatjuk, hogy Trianon és az 1947-es Párizsi békeszerződés óta nálunk minden csak következmény, hazugságok gondosan felépített rendszere. Megmaradásunk az elhallgatott igazságok kimondásán, vállalásán múlik, „mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne jőne”. Ehhez nincs köze politikai kurzusoknak, melyek hatalmi mámorukban elszakadnak a valós élettől. Orwell óta tudható, hogy a demokrácia hazugság, mert mindig „vannak egyenlőbbek is”.  Szavazhatsz bármire, vagy bárkire, de nem választhatsz életszerű lehetőségek közül. A kiút ezen a beszűkített játéktéren túlmutat, a neve: a krisztusi értelemben vett szabadság, a keskeny ösvény szabadsága.

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007