A szűrt, hajnali fény finoman beszökik a félig nyitott spalettán, a májusi záporeső egyenletesen kopog az elavult rézpárkányon, tisztaságot ontva a földre.
Hanna gyors mozdulatokkal, nesztelen léptekkel belép lánya szobájába. Bernadett barna, göndör haja szétomlik a hófehér párnán, fiatalságának minden szépségével, édes-dús illatával. Csak szemével simogatja.. Előtte van legszebb kincse életének...
A sóhaj mélyen megreked valahol ott, a torka környékén. Csendben elhagyja a szobát.
Sietve néz az órára, kapkodva megissza a kávét, elkészíti Bernadettnek a reggelit, s még odatesz egy esőáztatta, illatos nárciszt is a tálcára...
Szinte rohanva éri el a buszt, amivel minden reggel indul a külvárosból az egyetem felé, immár közel 20 éve, ahol a konyhán dolgozik.
Kollégáival kölcsönösen tisztelik egymást. Sőt, a tanárok és a diákok is mindig kedvesen köszönnek az örökké siető Hannának.
Szeretik szorgalmáért, udvarias, csendes zárkózott, finom egyéniségéért.
Barátkozást visszautasít. Így mindenki békén hagyja.
Hanna számára a kora reggeli órákban legnehezebb a munka. Halmokban a zöldségek, a krumpli, és a hagymahegyek várnak tisztításra. Ügyes mozdulatokkal dolgozik, megpróbál nem gondolkodni sem múlton, sem jövőn. Délben kezdődnek az ebédosztás kellemesnek tűnő, de szívének fájdalmas órái.
Az ebédre várók hosszú sorából többen megajándékozzák egy-egy mosollyal.
Ő, - viszonzásul jól megpakolja tányérjukat.
A diákok között ott van lánya is, a IV. éves orvostanhallgató. Behunyt szemmel is érzi Bernadett közeledését, aki diáktársai között elvegyülve, hangosan társalog...
Amikor odaér, - anyjáról tudomást sem véve,- félrefordult arccal, automatikusan teszi tányérját a tálcára, és megy tovább.
Hanna már hosszú hónapok óta éli át ezt, minden délben. Ilyenkor némán, imádkozva kéri az Istent, hogy remegő lábai ne hagyják cserben.
Munkája végeztével mindig siet haza a kis kerti házba.
Ilyenkor, tavasszal a virágba boruló kert illata bevonja a takaros, de a már öreg, kopottas házat. Első útja mindig a papa régi, dolgozó szobájába vezet. Kiszellőztet, megsimogatja, finoman leporolja a könyveket, amelyeket szinte kívülről ismer.
Ujjai elidőznek az öreg írógép sárgára fakult betűin. Leül a nagy, fehérbársony fotelbe, és gondolatai a múltba révednek...
Akkor is innen indult élete első báljára.
Azon a régi szüreti mulatságon ő lett a bál szépe... Olyan gyorsan történt minden. Csókok, suttogó szavak, forró lehelet a nyakán, gyors ölelés...
A szenvedély, - amely élete balsorsának okozója. Mint minden nap, most is némán elsuttogja a bocsánatkérő szavakat...
Nagy fájdalommal született meg Bernadett, szülei imádták, de lányuknak soha nem bocsátottak meg. ...Azért meghitt, szép évek voltak, amíg a kislány felcseperedett.
A sok-sok emlék mégis semmivé vált, amióta lánya magába zárta szívét. Nem magyarázza, miért. Ő pedig nem kérdezi...
Boldogan gondoskodik róla, hiszen a lánya élete, nyugalma mindennél fontosabb számára; boldog, mert ez élete értelme...
Ma is, amikor Kovács professzor úr megállította a folyosón, elújságolva, hogy Bernadett lett az idén is az évfolyamelső, nagyot dobbant a szíve az örömtől, mégis csendes mosollyal, szerényen fogadta, és köszönte - szégyellve, hogy meghatottságában belepirult.
Talán ma, minden más lesz..., és végre bekopog ajtójukon a szeretet...
Feszülten várja a lányt; kicsit horgol, olvasgat, tekintete még egyszer körbeszalad mindenen, hogy lányát ízlése szerint minden rendben várja.
Végre, meghallja a kertkapu öreg, nyikorgó hangját.
Bernadett a barátnőjével érkezik. Hangos kacagással, köszönés nélkül eltűnnek a lány szobájában. A zár éles kattanása után néma, feszült csend borít el mindent...
Hanna hirtelen éles szúrást érez a bordáinál, mellkasa mintha kétszeresére nőne, majd elhomályosul minden...de érzi a gyönyörű májust, s a fényben boldogan öleli szerelmese, akire egész életén át hiába várt.