2021. december 8. szerda,
Mária napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Asszonyok utószezonban
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Szeptember utolsó hete, utószezon. A szigeten ez idő tájt mindig fúj a szél, néha erősebben is, mint ahogy a vendégek szeretnék. A szélformázta fenyőfák érdekes alakzatúak, meghajolnak mind sorban, egyformán az uralkodó szél akaratának. A parti sziklák itt alacsonyak, a köves partszakasz nem strandolásra való, helyette sétányok hálózzák be a környéket, melyeket az idetévedt látogatók előszeretettel igénybe is vesznek. Sirályok lebegnek a szél hátán, némelyikük nagy sebesen a vízbe csapódik, majd zsákmánnyal repül tovább. Távolban, egészen messze halászok vetik ki hálóikat, ellátják majd a sziget egyetlen halpiacát friss hallal. Messze, a tenger végtelen látóterében néha-néha hajók tűnnek fel. Tengerjáró hajók ezek, melyek bizonyára egy kereskedelmi útvonal mentén haladnak. Érezni a tenger illatát, ami nem felejthető el soha.

 A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai dominálnak; nem messze a parttól, kissé magasabban egy panzió látható, mely mintha örök idők óta ott állt volna.    

           

1. Nap

 

Valerie a teraszon áll, a partot szemléli, az egész partszakaszt belátja. Fekete napszemüvegben van, nyaka köré tekert kendőjét ügyes mozdulattal a fejére köti, pontosan úgy, ahogy régen volt divat. Erőteljes szél uralkodik, szemből az arcába fúj, egész teste megborzong, jól kivehetők idomai.

    Valerie akármennyire is csodálja e tájat, és akármennyire is akarja kiélvezni a pillanatot, amit a tenger látványa nyújt, mégsem tud teljesen megfeledkezni az otthoni problémáiról; igen gyorsan, találomra utazott el erre a szigetre, hogy férjét elkerülje egy ideig. Reméli, hogy nem fogja keresni ez alatt a pár nap alatt, legalábbis erre kérte hátrahagyott levelében.

    Egy nő a háta mögül megszólítja. Valerie kissé bosszús érte, mert nincs kedve senkivel eszmecserét folytatni ezekben a percekben. A nő, úgy harminckét éves lehet; talán kissé alacsonyabb, mint Valerie, és talán kissé fiatalabb is. Karcsú alak, vállig érő sötétvörös haj, szemei a szokottnál közelebb ülnek egymáshoz. Ez még érdekesebb arcot kölcsönöz neki.

    Szimpatikus – gondolja Valerie. Így szokta osztályozni az embereket: szimpatikus vagy nem szimpatikus, illetve szép vagy nem szép. Maga is tudja, hogy ez nem helyénvaló, de akkor is ezek az első dolgok, amiket szinte minden esetben megállapít valakiről. Aztán jöhet a többi.

    - Az én nevem Marie – üdvözli, majd határozottan nyújtja kezét. Valerie elfogadja a barátságos közeledést, már el is szállt a mérge, így bemutatkozik:

    - Valerie.

    Marie meglehetősen közvetlen, úgy kezdi a beszélgetést, mintha régről ismernék egymást, vagy mintha csak egy doboz cigarettáért szaladt volna le a társalgóba, és éppen most térne vissza.

    - Tegnap érkeztem. Megfogadtam, hogy minden évben visszatérek, és itt töltök néhány napot. Szeretem ezt a szigetet ilyenkor utószezonban. Mindig magam jövök ide, szükségem van egy kis kikapcsolódásra, távol a férjemtől, aki eléggé elfoglalt ember. Ha hívnám, sem jönne. Dokumentumfilmeket rendez. Így hát megbeszéltem magammal, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Egy galériát vezetek, és kizárólag posztmodern képekkel foglalkozom. - Valerie erre felkapja a fejét, kissé másképp tekint Marie-ra, mivel maga is fest, bár többnyire csak akvarelleket, még akkor is, ha sokan nem ezt tartják az igazi festészetnek, de Valerie meg van róla győződve, hogy ez a legszebb irányzat. – Tudja, akartam valami hasznosat kezdeni magammal – folytatja a másik –, máshoz meg nem értek, csak a művészetekhez. Nekem való elfoglaltság. Sok festő ismerősöm van, így nem nehéz fenntartani a galériát, és az eladással sincsenek problémáim.

    Valerie arra gondol, hogy rengeteget tud beszélni ez a nő, de valamiért mégsem idegesíti, sőt, inkább van a hangjában valami kedvesség, valami gyermeki, ami megnyugtatja; ezen maga is meglepődik. Tulajdonképp soha nem volt igazi barátnője, még az iskolás éveiben sem, ahol megpróbálták különcsége végett kirekeszteni, de még az egyetemen sem. Ugyan volt a csoporttársai között néhány lány, akivel szívesen barátkozott volna, de valahogy soha nem sikerült igazán a bizalmukba férkőzni, így elmúltak azok az évek is; egyedül maradt. Újból Marie rázza fel gondolataiból:

    - Vacsorázzunk együtt valamikor, talán holnap, mert ma már fáradt vagyok az utazástól! Három órát autóztam, aztán a hajó is... Van egy kellemes hely a faluban, tavaly rendszeresen jártam oda. Még nem is kérdeztem, járt már a szigeten, vagy először van itt?

    - Először vagyok – válaszolja tömören Valerie, s próbál egy kis kedvességet belecsempészni hangszínébe, nem sok sikerrel. Marie ügyet sem vet rá, hogy a válasz nem sikeredett eléggé kedvesre, nem zavartatja magát, sőt, mint aki lezártnak tekinti a témát, kijelenti:

    - Akkor holnap este hétkor találkozunk a hallban!

    Valerie nem tudja, hogy örüljön-e újdonsült ismeretségének, mert igazából azért jött erre az eldugott helyre, hogy átgondolja eddigi életét, jókat sétáljon, pihenjen. De úgy dönt, mégsem viselkedik elutasítóan.

   

2. Nap

         

 A tágas, földszinti ebédlő széles ablakai a tengerre néznek. Valerie az egyik ablak előtt ül. Valahol szól egy rádió, mondják a híreket, és az időjárás-jelentés verőfényes napot jósol.  

Valerie befejezi a reggelijét, feláll, biccent a pincérnek távozás közben, majd úgy dönt, úgy ahogy van, elindul; ez a húszperces séta nem lesz megerőltető számára. Egy kis gyalogút kanyarog lefelé, azon kell haladni, majd elfordulni a falu irányába. A sziget másik oldalán teljesen más kép fogadná a látogatót, ott igazi homokföveny terül el több kilométer hosszan, s két kisebb szálloda is épült pár éve, a fellendülő turizmus következtében. Valerie mégis a családias panziót választotta, mikor a szigetre érkezett, úgy gondolta, nem akar nyüzsgést maga körül. Most is inkább a sziget belsejébe veszi az irányt, hogy elkerülje a szállodákat összekötő bazársort. Ilyenkor már minden árus töredék áron is képes túladni portékáin, de ez egy cseppet sem izgatja. Ezt a szórakozást meghagyja a valódi turistáknak, magát nem sorolja közéjük.

    Fehérre meszelt házak tűnnek fel előtte, itt-ott egy nagyobb villa; egy árnyas téren áthaladva kis presszóhoz ér, a napernyők alatt egy felszolgáló szemmel láthatólag unatkozik. Valerie leül egy kerti asztalhoz, ahol jól belátni a teret. Egy limonádét rendel, cigarettára gyújt, majd egy előző napi újságot kezd lapozgatni. Helybeli férfiak iszogatnak a pultnál, az egyik valamit mesél, a többiek jót mulatnak rajta, majd nagyokat bólogatnak. Most észreveszik Valerie-t, jól meg is nézik maguknak, de nem viselkednek tolakodón. Az egyik a zenegépbe érmét dob, egy régi sláger dallamai csendülnek fel. Ezek az emberek mikor majd elmennek innen munkába állnak; van, aki egy szálloda recepcióján, van, aki egy hajón dolgozik, esetleg egy üdülő alkalmazottja. Kissé irigyli őket, olyan gondtalannak látszanak. Újból rendel, de most egy kávét, jó erőset, mert a gyengét nem szívleli, majd pár perc múlva még egy cigaretta következik. Magasabban jár már a nap, lassacskán megtelik a kerthelyiség vendégekkel, a felszolgáló most már sürög-forog, egy óra múlva nem fogja győzni az iramot – gondolja. Megfordul a fejében az is, hogy nem volt a legszerencsésebb engedni Marie meghívásának, de most már sokkal kellemetlenebb lenne kimentenie magát, és ez miatt most idegességet érez. Valerie gyorsan fizet, majd megindul a móló felé. Ott nem zavarja majd senki...

 Esteledik. Kellemes vendéglő, ilyenkor már nem tolonganak az üdülők a jobb helyekért. Marie és Valerie egy hátsó asztalnál ülnek, szemben egymással. A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai töltik be a termet.  

Vacsora közben Marie viszi a prímet, észre is veszi a másik szótlanságát. Ráteszi Valerie asztalon nyugvó kezére a sajátját – "valami baj van?" – kérdezi Valerie-t, de ő csak szelíden mosolyog, ellenkezik, de a másik ezt nem hiszi, tovább kérleli:

    - Beszélj valamit magadról! Én csak fecsegek, be nem áll a szám, te meg jókat hallgatsz. Kérlek! Szeretnélek megismerni.

 Valerie arca premier plánban. Intelligens arc, nyílt tekintet. Mosolyát mára a csalódások fanyarrá tették, haja úgy van fésülve, hogy árnyékot vet rá.  

Valerie érzi a sajátján a másik hűvös kezét, mely anyja kezére emlékezteti, neki voltak ilyen hűvös és megnyugtató kezei, s miközben ezekre a dolgokra gondol, érzi, hogy feszültsége kezd engedni. Szeme előtt képsorok jelennek meg a gyerekkorából, majd megint anyjáról, akit nagyon szeretett, meg apjáról, aki nagyon korán elhagyta őket egy másik nőért.

 Valerie arca profilból, sziluettje jól kivehető. Átszalad az agyán a szigetre érkezését megelőző epizód. Mesélni kezd.  

Egy autó ajtócsapódása hallatszik, Valerie felfigyel rá, és izgatottan az ablakhoz lép, de ez az izgatottság valójában most haraggal és megkönnyebbülés érzésével keveredett állapot. Elhúzza lassan a függönyt. Kikémlel, látja, hogy lent az utcán férje száll ki egy taxiból. Csak néhány másodperc és már ott fog állni előtte, vele szemben, megint mentegetőzni fog, ahogy szokott. Vajon most mivel áll elő? De mindegy. Fejéhez vágja végre a felgyülemlett indulat szavait. Tudja, hogy nehéz percek következnek, de most már elhatározta magát, nem fog meghátrálni.

    - Hol voltál? Már éjjel fél tizenkettő! – kezdi indulatosan, mikor férje megjelenik az előszobában, s kabátját a helyére akasztja, de érzi, hogy elvetette a sulykot, szavai élesebbre sikerültek, mint ahogy szándékában állt. De ezeket a szavakat nehéz irányítani, hogyha a harag ennyire felgyülemlik az emberben. Árulkodó jeleket kezd keresni férjén: az ital illatát és egy nő parfümjének az illatát, amiért kicsit el is szégyelli magát. Mennyire nem illenek ezek a gondolatok hozzá! Mennyire meg tud változni egy ember, ha féltékeny, vagy ha becsapva érzi magát. Majd így folytatja: – Megfeledkeztél egy aprócska dologról, hogy ma kellett volna elmennünk a kiállításom miatt. Neked nem számítanak a barátaim! Azok, akik szívességet tesznek nekem. Tudod jól, hogy mennyire fontos lett volna ez a találkozó. Ekkora lehetőséget nem szabad kihagyni!

    - Ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből. Nagyon zűrös napom volt ma.

    - Akkor tényleg zűrös lehetett, mert éjjel fél tizenkettő van!

    - Mi nem tudunk úgy beszélni, hogy ne bántsuk meg egymást? Jól van, beismerem. Késő van egy kicsit, de hazafelé menet összefutottam valakivel. Nem tudtam kitérni előle.

    - Mindig összefutsz valakivel, vagy csak kitalálsz elfoglaltságot, hogy ne kelljen megjönnöd. Mondd! Miért teszed ezt velem?

    - Nem teszek én semmit! – s most már férje is felcsattant. – Próbálom végezni a munkámat, ahogy te is a sajátodat. Igen! Lehet, hogy kimaradok néha, de az elmúlt néhány évben igazán nem volt jellemző.

    - Csak újabban minden héten – gondolta Valerie, de nem mondta fennhangon. De, hogy ne engedje megint férjét felülkerekedni a vitában, amiben mindig jobb volt nála, hozzátette: – Melletted a magány rosszabb, mintha egyedül élnék.

    - Ne tégy szemrehányást! Ehhez már túl fáradt vagyok.

    - Nincs benned gyöngédség, nincs benned figyelmesség, nincs benned semmi testi vágy irántam. Legalább ismerd be az igazságot!

    - Miféle igazságot? Az én igazságomat? Vagy a te igazságodat? Amúgy teljesen mindegy, hogy kinek van igaza, amikor csakis a végeredmény számít. Semmi más. És te tudod, hogy mi az.

    Valerie tudta, de kimondatlanul is szíven üti, hiszen ő végigcsinált minden vizsgálatot, hogy gyerekük születhessen.

    - Eltávolodtál tőlem, mert nem tudok neked gyereket szülni.

    A férfi nem válaszolt. Nem válaszolt most sem, ahogy szokott, ha Valerie-nek igaza van.

    Különös, hogy a felszínre tört indulat milyen elemi erővel hat, s újra ellenségekké tette őket. Valerie egy lüktető, vérző seb. Levegőtlenné vált számára a helyiség a feszültségtől, szinte fulladozik. Megalázottan és kétségbeesetten megindul a másik szoba felé. Érzi magán férje tekintetét, ugyanakkor ezzel párhuzamosan valamiféle megkönnyebbülést is érez; örül, hogy túl van rajta. Ma este is külön alszanak majd, mint rendesen, ahogy az utóbbi évben többször is előfordult, amikor veszekedtek, de azt is tudja, hogy ezután már mindig így lesz.

    Másnap délelőtt Valerie csomagol. Gyömöszöli a bőröndbe a ruháit, minél több férjen bele. Szipogni kezd, de hamar erőt vesz magán. Férje már korán reggel elment otthonról, ezért most nem is kellene kapkodnia, de mozdulatai idegesek, mégis gyorsak, mintha hamar túl akarna lenni az egészen, hogy ne legyen idő megváltoztatni az elhatározását. Előző este, míg várta a férjét, kezébe akadt egy utazási iroda kiadványa, abban olvasott a panzióról, a szigeten. Most újra a keze ügyébe akadt. Fellapozza, s eldönti, hogy nem az anyjához megy, hanem odautazik...

 

- Csak egy cetlit hagytam néhány sorral, hogy ne kerestessen – arcát mintha keserű bánat torzítaná el, majd fátyolos hangon így fejezi be: – most már belelátsz az életembe.

    Marie megértően hallgatott, nem szólt közbe, hagyta kibontakozni a másikat, majd a végén megszólal:

   - A fiam négy éves korában meghalt betegségben. Kedves, most azt mondanám, hogy cserélnék veled, ha lehetne, mert egy gyermek elvesztésénél nincs borzasztóbb, amikor a szülő temeti gyermekét, annál nincs kegyetlenebb a világon. – Marie másik kezét is megfogja Valerie-nek, mintha meg is szorítaná kissé, majd azt mondja: – Örülök neked.

 Mindketten hallgatnak, az arcok közelről. Csend.  

Későre jár, de a fáradtságot félretéve sétálnak még a parton. A szél egy kicsit alábbhagyott, most elég kellemes belegázolni a tengerbe. Dagály van. Távolból a panzió fényei látszanak, sok apró kis világ, s minden szobában egy-egy tragédiával terhelt személyiség, vagy éppen örömök elé néző pár, akik az utószezont választották az olcsóbb árak kedvéért meg a nyugalom utáni vágy miatt.

    Marie jókedvet próbál erőltetni barátnőjére, talán sikerül is neki, de érzi, hogy Valerie szenved, nagyon-nagyon. Ő is ezt érezte, mikor férje megcsalta egy színi növendékkel, utána meg egy másikkal, s azóta ki tudja még kivel; már nem is érdekli. Elege lett. Alapjában vidám természetnek tartja magát, aki felül tud kerekedni problémáin, de úgy látszik ez kevés volt ahhoz, hogy megtartsa férjét a tragédia után.

    Megfogja Valerie kezét, húzni kezdi a vízbe, most igazán nincsenek nagy hullámok csak épp akkorák, hogy a felhúzott szoknyájuk alatt a térdüket verdesi a tenger vize. Valerie nehezen áll rá, kéreti magát. Marie fröcsölni kezd, belemeríti összerakott tenyerét a vízbe, s jó magasra felrepíti az összegyűjtött vizet, mint egy gyerek, mikor először engedik fürödni, önfeledten szórakozik, s így saját maga is csurom víz lesz. Mindketten alaposan átnedvesednek, hajukról csöpög a víz, bele a szemükbe, nyakukon le a melleik között, és még lejjebb. Marie megfogja Valerie kezeit, jókat nevetnek, most igazán felszabadultan, mint két kisiskolás. Marie megsimogatja Valerie ázott haját, felé fordul, s egy gyengéd csókot lehel Valerie nedves arcára. Valerie ettől egy kicsit meghökken, de nincs ideje továbbgondolni a dolgot, mert a másik már húzza is, futnak a vízben gázolva, tovább.

    Mikor elköszönnek egymástól Valerie-t nem hagyják nyugodni a történtek, s érzi, hogy a várttal ellentétben remekül érezte magát Marie-val egész este, s újból eszébe jut a csók az arcán, valójában nem is tudja, hogy csók volt-e, vagy csak egy hirtelen támadt jókedv következménye. Mégsem hagyja nyugodni a dolog, valami furcsát érez, valami melegséget a szívében, amit már nagyon rég érzett, olyan rég, hogy maga sem emlékszik, hogy mikor. Jó vele, ismeri be önmagának, s mikor a felismerés a tudatáig hatol, megdöbbenést érez. Nincs mit tenni – gondolja.

   

3. Nap

    

 Zuhog az eső, szél tépázza a fákat, felkorbácsolja a tengert. Mostanra azonban mégis csendesedni látszik, de azért még mindig hatalmas hullámokkal támadja a parti sziklákat, melyek fülsiketítő robajjal és magas vízpermetet az ég felé lövellve törnek meg a sziklák közötti réseken. Gyönyörű, egyben ijesztő színjáték ez. Néhány óra múlva minderről csak a megtépázott fák árulkodnak majd.  

Valerie az ablaknál áll, meredten néz kifelé, az esőcseppek kopogó zajjal verik az ereszt, a megduzzadt cseppek kis patakokat képezve igyekeznek lefelé az ablaküvegen. A tengert kémleli, bár nem sok látszik most, mert az üveg egyre párásabb lesz. Először írni akar rá, az első betű meg is jelenik, de inkább mégis letörli, majd közelebb emeli szemét hozzá, hogy jobban lásson, orra szinte el is éri. Hirtelen gondol egyet, átöltözik; felhúz egy farmert és egy garbó nyakú pulóvert, lemegy a társalgóba. Tekintete végigfut a helyiségen; udvariasságból bólint néhány embernek, de valójában senkit sem ismer. A vendégek beszorultak az eső miatt; egy német család a terem hátsó végében, apa, anya, két gyerek, csodálattal hallgatnak egy fiatal lányt, aki zongorán egy Liszt-etűdöt játszik, ez az Eroica – ismeri fel, odébb meg egy fiatal pár képeslapokat forgat. Az ablak előtt ősz hajú, előkelő arcú férfi ül, vele szemben felesége ásványvizet kortyolgat, kalapja mellette a széken; a pincér édességet szolgál fel nekik.

    Ekkor látja, hogy ott ül Marie is. Megörül neki, bár egy arcizma sem rándul. A másik integet, hogy foglaljon mellette helyet, de Valerie jobban szeretne kimenni a teraszra, ha már fedett, ott nem áznak. Kicsit érezni akarja az eső illatát. A szél már lecsendesedett, így nincs annyira hideg. Marie nem ellenkezik, követi barátnőjét, elhaladnak egy nagy ablak előtt, majd megállnak. Valerie kifelé fordul, rá akar gyújtani; remegő kézzel vesz elő egy doboz cigarettát, sercen a gyufa, aprócska láng képződik. Ügyesnek kell lenni, nehogy elaludjon az a láng. A cigaretta nyugtató hatása néhány pillanat múlva jelentkezik rajta.

 Valerie rezzenéstelen arca premier plánban, végül megtöri a csendet:  

    - Most egy csöppet sem vagyok szomorú. Ha visszatekintek régi éveimre, milyen szenvedélyekre voltam képes, irtózom magamtól. Felerősítve érzem a házasélet ellentéteit; valami egészen egyszerű és racionális valóságfelfogással kellene az életemet megélni, és nem túlbonyolítani a dolgokat. Már nem akarom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, nincs erőm ehhez. Én nem látom, amit ő lát, én nem értem, amit ő ért. Ezért el fogom hagyni. Azért vagyok most itt, hogy erőt gyűjtsek ehhez. Meg fog lepődni, mert nem halok bele. Jelen pillanatban egyetlen biztos pont sincs az életemben, és úgy érzem, hogy szilárd támaszra van szükségem, ami védelmet nyújt a világ ellen, máskor meg nem bírok elviselni magam körül senkit. Most úgy gondolom, isten hallgat, ezért magamnak kell döntenem; és én döntöttem. Azt akartam, hogy tudd: a láthatatlan kötelék elszakadt.

    Marie értette.

 Valerie szobájában, egy olvasólámpa világít az ágy melletti szekrénykén. Valerie az ágyon fekszik vékony hálóingben. A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai, félhomály, késő este van, talán tizenegy óra.  

Nyílik az ajtó, Marie lép be rajta. Valerie tudja, hogy ott áll barátnője – hiszen nem zárta be az ajtót lefekvés előtt –, nem szól semmit mégsem. Marie odamegy az ágyhoz, letérdel mellé, beszélni kezd hozzá halkan, suttogva. Valerie nem válaszol, szeme becsukva, egyenletesen veszi a levegőt.

 A két arc most nagyon közelről. Marie szájával lágyan simogatja a másik arcát, közben halkan beszél:  

    - Mikor egészen kicsi lány voltam, nagyszüleimnél nyaraltam. Volt a szomszédban egy fiú, pár évvel lehetett idősebb nálam. Csókolóztunk a fészerben, s megfogta a melleimet. Én nem ellenkeztem, mert attól féltem, hogy megharagszik rám, és akkor nem fog szeretni. Azután minden nap találkoztunk a búvóhelyünkön, s én azt kívántam, bárcsak fogná meg újból a mellemet, de nem tette meg. Soha többet nem nyaraltam abban a faluban, elköltöztünk az ország másik végébe. Tizennégy év után találkoztam vele egy kiállítás megnyitóján, akkoriban kezdett fellendülni pályafutása. Feleségül mentem hozzá. – Kis szünet, majd folytatja: – Nem szeretem. Erre akkor jöttem rá, miután a fiúnk meghalt. Nagyon megváltozott, durva lett, néha közönséges. Ahelyett, hogy a bajban kapcsolatunk szorosabbá vált volna, helyette inkább zátonyra futott. Megértettük, hogy nem tudjuk együtt leélni az életünket. Azóta nem volt senkim. Lassan két éve.

 Marie a fejét Valerie egyik mellére hajtja, s közben tovább beszél:  

    - Mikor az ember feleszmél, s felismeri léte abszurditását, rájön, hogy bizonyos esetekben nem érdemes tovább gondolkodni. Most én is így érzek. Nem akarok folyton azon rágódni, vajon miért történt velem mindez, miért nem mással? Miért hidegültem el ennyire a férjemtől, s ő miért aláz meg nap mint nap a nálam jóval fiatalabb tanítványaival? Talán soha sem szerettem, s talán ő sem szeretett soha, igazán. Elvetett mindent, ami megkönnyítette volna a köztünk lévő kapcsolatokat, és ezzel még nehezebb helyzetbe hozott engem. Nagyon fájt. Mára megváltoztam, tetőtől talpig más ember lettem. Már nem vagyok az a régi Marie, lepereg rólam minden megalázási kísérlete.

 Marie puha és meleg ujjai gyorsan végigsiklanak Valerie arcán és nyakán, mint a vak ember ujjai, mikor ismeretlen szöveget olvas.  

Valerie testét forróság önti el, és ezért a gyengeségéért szégyent is érez. Teste, mint egy finom műszer fogja a jeleket, a sok ezernyi kis receptor, továbbítják az impulzusokat az agynak. Kényszeríti magát, hogy másra gondoljon. A test nem mérlegel; a test csak válaszol, ellenszegül az akaratnak. Marie észreveszi, elhallgat, hirtelen feláll, majd kioson a szobából. Valerie kinyitja szemét.

 Most pontosan úgy esnek a fények, hogy kihangsúlyozzák Valerie arcának csalódottságát.    

4. Nap

           

 Szintén a panzió teraszán. Valerie a korlátnak támaszkodik. Marie odalép mellé, megfogja kezét, Valerie nem húzza el. Minden fekete, fehér és szürke árnyalatban. Nézik a tengert.  

    - A délutáni hajóval indulok – közli Marie tárgyilagosan.

    Valerie nem reagál, továbbra is meredten kémleli a hullámzást, majd pár másodper után mégis megszólal:

    - Vajon miért szeretjük ennyire a tengert? – kérdezi Marie-tól.

    - Azért, mert mind onnan származunk, a magzati állapotra, az anyaméhre emlékeztet minket, ahol biztonságban és a legboldogabban élhettünk. Archaikus vonzódás. – Marie látja, hogy a másik teljesen elmerült gondolataiban, de egy kis szünet után azért hozzáteszi: – Légy jó! – mondja halkan, búcsúzóul megérinti még barátnője vállát, majd távozik a teraszról.

    Valerie nem válaszol, továbbra is a tengert nézi.

 

A kikötőben egy nem túl nagy hajó horgonyoz, naponta egyszer érkezik csak, pontosan ugyanabban az órában; utánpótlást hoz a sziget lakóinak és egyben a panziónak is. A helybeliek és néhány matróz dobozokat, ládákat rakódnak le és fel. A távozó vendégek is felszállnak, s újak jönnek bőröndjeikkel.

    Marie is felmegy a kis hídon, óvatosan lépdel a korlátba kapaszkodva, majd megkeresi a fedélzet azon pontját, ahol legjobban láthatja barátnőjét; mellette fehér utazótáskája. Megadták a jelet az indulásra. Egyikőjük sem integet, nézik egymást, s közben távolodnak. Valerie arcába fújja a szél a haját, megigazítja, az eddigi életét még tragikusabbnak érzi, mint korábban. A sirályok vijjogását a hajó motorjának egyenletes dohogása nyomja el.

    - Keress meg! – hallatszik a távolból Marie hangja, egy gyenge hangfoszlány csupán, majd mégis búcsút int.

    Valerie is elenged egy bátortalan mosolyt, amit a másik ilyen távolról már nem láthat, kissé tétovázva felemeli kezét is, mintha visszaintene a távozó alak felé.

 

A hajó már nem is látszik, Valerie alakja is egyre távolodik, távolodik, s már csak egészen aprócska fekete pont, mindent betölt a tenger. A sirályok vijjogása és a parti hullámok zaja egyre erőteljesebb. Majd hirtelen csend.

                                          

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007