Február végére elolvadt a hó, már csak foltokban volt meg, az árnyékosabb helyeken és ott, ahol az emberek kupacba dobálták, hogy tudjanak közlekedni. Ilyen sokáig azért rég tartott ki, sokan nem is emlékeztek ilyen hosszú télre.

    Zempléni Péter tudta, hogy feléjük nem jön olyan hamar a tavasz. A nagy fenyők a ház előtt és a kert hátsó felében a tölgyfák alaposan leárnyékolják az udvart. Ezeknek a fáknak igazán majd nyáron lesz jótékony hatásuk. Kiment a kerti pavilonba, leemelt egyet az egymásra rakott székekből, majd középre húzta az asztalt. Úgy ült le, hogy pontosan a beeső nap kellemes sugarai útjában legyen. Amikor ez a ház épült – az apja építette –, tíz éves lehetett. Már abban az időben is itt szeretett a legjobban ücsörögni. Az anyja mindig itt kereste, ha valamit kért tőle, vagy vasárnaponként, ha kész volt az ebéd. Barátai nemigen voltak, csendes, visszahúzódzkodó gyerek volt, így többnyire egyedül játszott. Szerette a hátsó udvart is, oda már nehezebben értek el anyja hívó szavai. Odabújt el mindig, amikor apja valamiért mérges volt rá, vagy akkor is, amikor anyja és apja veszekedett, és ilyenkor mindig attól rettegett, hogy valami nagy baj fog történni, mert látta arcukon a dühöt és azt, hogy apja egyszer majdnem megüti anyját. De az a pofon nem csattant el szerencsére, soha.

    Most is itt sütkérezik, itt most békén hagyják, nem zavarja senki. Újból gyereknek akarja érezi magát, újból örülni az életnek, mint rég, legalább néhány percig. Jó így.

    - Tegnap megtisztítottam az ablakokat – Márta kissé félrehúzta a függönyt, majd folytatta –, hogy jobban süssön be a nap, és jobban világítson be a kandeláber a térről. Aztán este az ablak előtt álltam jó sokáig. Vártalak. Majd többször ráleheltem a tiszta üveglapra, elrontva a délelőtti munkámat, és összegyűjtöttem ujjaimmal a kevéske párát. Hideg volt. Fáztam a szobában. Kényszeríteni kellett magam, hogy ne bújjak vissza a takaró alá... Ki akarok mozdulni a lakásból! Veled! Tavaszt akarok! Vagy inkább nyarat!

    - Eljön az is. Nem kell már sok hozzá.

    - Milyen végtelenül türelmes ember vagy te! Talán a nyugalmad az, ami kisugárzik belőled, az fogott meg. Pillanatok alatt elvarázsoltál vele. Még az érintésed sem kellett hozzá.

    - Az érintés mindig valami távolságot feltételez.

    - Igaz! De a csöndedtől meg valamiért mégis mindig elbizonytalanodom. Vajon mi járhat a fejedben, amikor hallgatsz? Amikor meg nem, akkor sem beszélsz semmi komolytalan dologról. Érdekes történeteket mesélsz. Úgy adod elő ezeket, hogy ne érezzem magam elveszve, amiért én korábban ezekről nem hallottam. Amikor elmész, mindig utánanézek a dolgoknak, hogy egy kicsivel többet tudjak, mint amennyit elmondtál. – Zempléni Péter nem válaszolt, mint rendesen, amikor nem akart. Márta most sem faggatta. – Elvesztem a szavaid között... Elvesztem a csöndedben...

4

A szoba most kellemes, a radiátor jó meleget sugároz, be sem kell takarózni. Elgyengítették őket az elmúlt percek. Nézi a férfi arcát, rövidre vágott haját, szemöldökét. Közelről látja a verítékcseppet a homlokon, még nem száradt fel; letörli mutatóujjával. Aztán a szépívű, de mindig szomorkás szájat, melyet nagyon ritkán látott nevetni, majd széles vállai következnek. Mellkasára teszi tenyerét, aztán a fejét is, úgy hallgatja szívverését, amely még mindig zakatol a domborodó izmok alatt. Még mindig ruganyos a teste, pedig már nem fiatal.

    Aztán szemérmesen a vállgödrébe csempészi fejét.

    - Üresek a napjaim – kezdi Márta –, a perceket, az órákat szűkmarkúan méred. Én csak várlak. Tudom, nem jöhetsz mindig, nem teheted azt, amit akarsz. Újabban sok a megrendelésed is... Néha tizenkét órát vagy az irodában. Keveset vagy otthon is. De mégis... vannak napok, amelyek jobban meggyötörnek. A várakozás teszi mindezt velem. Hosszasan melengetem, dédelgetem szavaid. Emlékezetem apró kis fiókjaiba elmentem őket, majd amikor nagyon egyedül érzem magam, előveszem és újból átélem. Egyesével, mind. – Márta kis szünetet tart, majd folytatja: – Lépteidet hallom a lépcsőfordulóban, mert onnan már felhallatszanak. Ettől mindig megdobban a szívem; azt is hallom, mikor mész el és sietsz lefelé. Máskor meg istenhez fordulok, hallgassa meg imám, hogy csak ne most, csak ne most add ki az utam! Bár tudom, hogy engem már nem ítélhet neked. Nem is kérek ilyet, csak egy kicsivel több órát, napot. De így elfolynak a perceim, mint a homok az ujjaim között. Elfogy az élet.

    - Hosszú még az! Ne félj! – nyugtatja Péter, majd a nő kiálló kulcscsontján végighúzza ujjait, középen megállva lefelé fordul, aztán folytatja tovább a mellei között egészen a köldökéig. Érzi, hogy a nő teste hirtelen fázni kezd.

    - Boncolgatom a sorsom, mintha egy műtőasztalon lennék. A történetem ilyenkor a test, szépen kiterítem a részeit, majd összerakom másképp, mit egy puzzle, aztán rájövök, hogy hiába minden, akárhogyan is próbálkozom, nem áll össze a nekem tetsző egésszé. Érdekes az élet! Van, aki hosszúnak érzi a csendet, amely körülveszi, mert egyedül él, és van, aki azért találja hosszúnak, mert mással él, mint kellene. A csend és az egyedüllét felfalja az embert. – Márta szavai nagyon keserűek. Látja, hogy a férfi választ fontolgat magában, de nem engedi, hogy magyarázkodnia kelljen, inkább megelőzi; átnyúl az ő oldalán lévő éjjeliszekrénykéhez, lekapcsolja a lámpát, a sötétben folytatja: – Apró örömöket koldulunk ki az élettől, álmokat szövögetünk. Én a sajátomat veled, de úgy érzem néha, te a sajátodat nélkülem. Mégis meghagysz abban a naiv hitben, hogy kapcsolatunk tartós lehet. – Megsimogatja a férfi haját, majd hozzáteszi: – Még van egy óránk.

    Márta gondolatai most máshol járnak. Egy egzotikus, távoli világban.

    Ahol mandulaillat terjeng.

    Ahol a röpke másodpercek hosszú óráknak tűnnek.

    Ahol megtörténhet a megtörténhetetlen.

A nevetés fintorrá módosul Márta arcán. Ne! Péter ne! – kiáltozza, aztán mégis kacag tovább. Ez most egy teljesen más Péter, hüledezik. Annyira hihetetlen. Ritka pillanat ez, az egyetlen ez idáig. Márta nagyot ránt a kezén, a szorítás enged, hisz az a szorító kéz nem is akart valódi fájdalmat okozni; már szabaddá is tette magát, de a férfi könnyedén felkapja, majd az ágyra dobja, és leül maga is az ágy szélére. A nő a férfi mögé kerül, hátrarántja az ágyra. Szájon csókolja, a másik alig kap levegőt. Nevetnek. Élvezik ezt a viaskodást, ezt a játékot. Péter most akarattalannak, engedelmesnek érzi a nőt, megérti, hogy az ellenállásnak vége, megkaphatja őt.

    Márta orrcimpája kitágul, ahogy a levegőt veszi. A ritmikus mozdulatok elérik céljukat; talán egész életében emlékezni fog ezekre a pillanatokra.

    - Ne mozdulj! Jó így – suttogja a férfi fülébe.

    S most a másik engedelmes.

    Kis idő multán Zempléni Péter felöltözik. Magára hagyja Mártát, és nekiáll főzni egy kávét. A konyhában minden kézre áll, de ügyetlenkedik a kitöltésnél: kissé megégeti magát. Míg kortyolgatja kávéját Márta íróasztalához ül; egy fényképalbumot lapozgat, majd felvesz egy útikönyvet Olaszországról. Feltűnik neki, hogy a könyvben néhány fotó helyszíne megegyezik az album néhány képének helyszínével. Márta bizonyára járt ezeken a helyeken. Többször említette, hogy szereti a déli tengereket. Egy kép a férjével, de számára ismeretlen emberek is láthatók, valószínűleg barátok. Majd Márta egy mólónál, aztán a tenger különböző napszakokban, vihar előtt vagy után... ki tudja?

    Felkel az asztaltól, visszamegy a hálószobába. Márta az ágyon fekszik hason fekve, a reluxa résein beszűrődő fény csíkokat fest ruhátlan testére. Csuklóján az óra, amit karácsonyra kapott. Egyenletesen veszi a levegőt, szemei becsukva. A gyűrött, fehér lepedő szerelmeskedésről árulkodik, a könnyű takaró félrehajtva. Zempléni Péter mellé lép, betakarja dereka táján, ne fázzon meg, majd leül egy székre az ágy mellett. "Vajon engem néztek-e már álmomban?" – kérdezi magától.

    Csendben nézi a nőt.