Zempléni Péter a feleségétől, karácsonyra kapott könyvet lapozgatja. Meglepődött, hogy az asszony a korábbiakkal ellentétben, ennyire eltalálta ízlését. Ugyan nem jelezte neki különösképp, de hosszú idő után először tudott igazán örülni az ajándékának. Fontolgatja, hogy olvas egy keveset, de fia beront a nappaliba, és kérleli, hogy vigye ki egy kicsit az udvarba, jó idő van. Felemeli a gyereket, odaviszi az ablakhoz, nézik a felhőket, melyek gyorsan szállnak az égen. Enged fia kérésének. Valóban szép, derült, téli nap van, bár az utolsó havas napok valamelyike. Mikor az ablakon néztek ki, nem tűnt olyan hidegnek, így most egy kis meglepetés éri őket. Fia rohangál körülötte, majd előre szalad. Az udvar végén, a téglafalnál éri csak utol. Vajon mi lehet a falon túl? Nem is tudja. Utoljára talán tíz éve nézett át. De mindegy. Van itt is elég látnivaló – s jobban megszemléli ezt az oldalt. A falat néhol már moha borítja, többnyire árnyékos, előtte elburjánzott páfrányok, bokrok. Annyi itt a számára ismeretlen növény, hogy ez már nem is udvar, hanem arborétum – gondolja. Az apja keze munkáját dicséri minden. Ő gondozott itt mindent, amíg élt. Nem szoktak eddig jönni. Innen egy másik kavicsos út is vezet vissza a házhoz, megkerülve a tölgyeket. A gyerek ezen indul tovább felfedezőútra, nem győzi követni. Óvatosnak kell lenni, a fák ágai itt lejjebb hajolnak, néhol összeérnek, bujkálni kell alattuk. Azért mégis utoléri. - Édesapám! Miért fúj a szél? – kérdezi apját, gyengécske, akadozó hangján. Arca kipirulva, a sapka hátracsúszva a fején. Eszébe jut, hogy annak idején ezt ő is megkérdezte apjától, s erre hosszas magyarázatot kapott. Igaz, ő már egy kicsit idősebb volt ekkor. - Elmesélem neked kisfiam, de az iskolában is tanulni fogod majd. - Én is fogok iskolába járni? - Igen! Biztosan, nem is oly sokára – majd játékosan megsimogatja a gyerek kipirosodott arcát, és megcsókolja haját a feje búbján, aztán megigazítja a sapkát. – "Milyen kis szerencsétlen, de mégis milyen szép!" – gondolja, s magához szorítja a gyereket, megöleli. Amaz rámosolyog, és nagyon örül. Belekezd a magyarázatba... Zempléni Péter aznap arra gondol, hogy mégis csak megépíti azt a kisvasutat az állomásokkal, amit már egy éve ígérget a gyereknek; lesznek majd hidak, alagutak, meg fák is. Majd sokat játszanak vele, együtt. Milyen jó is a gondolat! Oda röppenti az embert, ahova akarja, sokszor meg irányítani sem lehet. Zempléni Péter Mártához készül. Este megy hozzá, már el is képzeli a nőt, akivel majd szeretkezni fog, akár többször is. Aztán elbeszélgetnek a maguk módján; Márta majd zongorázik neki, italt tölt, megbeszélik hogyan teltek napjaik, amíg nem látták egymást. Talán nem is a testi vágy miatt vonzódik a nőhöz. Mellette olyan lehet, amilyen a valóságban. Nincs kitéve társadalmi elvárásoknak, hogy beszéljen, hogy megfeleljen és mosolyogjon a jövendő győzelemért, a megrendelésekért az irodában, az engedélyekért a hivatalokban, a sikerért, amit korábban annyira szeretett és áhított. Óh, nem! Nem a testi vágy miatt keresi fel a nőt, nem azért, amit otthon nem kap meg. De a gondolat újból csapong tovább, keresi az utat, mint a patak a lejtősebb terepet, majd célba ér. Most a feleségére gondol, hibákat keres benne, igazolást tetteire. Érvekkel próbálja alátámasztani, hogy mi eredményezte a Mártával való viszonyt, de igazából mégsem lett nyugodt. Aztán fia jár az eszében: orvosi vizsgálatok, számtalan sorban állás, várótermek, várakozás az orvosok ajtaja előtt, megalázkodás, hálapénzek a zsebekbe. Kibírhatatlan percek, órák. Aggódás. Felesége mindig remekül helytállt, csodálkozott is kitartásán, milyen ügyes! Mi lett mára ebből? Nézi az asszonyt, amint fiának magyaráz valamit éppen; milyen ingerlékeny! Istenem! Nincs a hangjában semmi kedvesség. Mintha csak kötelességből tenné, amit tesz. Reggelente még megtalálhatók a szeretet csírái, de estére mintha mindig kihalna belőle. Nézi őket, ahogy küzdenek egymással, mindkettő érvényesíteni szeretné akaratát, de nem tudnak dűlőre jutni. Rádöbben, hogy a gyereknek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint ahogy azt gondolta. Ebben a pillanatban visszataszítónak érzi magát, és ez az érzés még sokáig nem hagyja nyugton. Márta rosszat álmodott. Verejtékezve ébred, talán beteg lesz. Bőre minden négyzetcentiméterén fájdalmat érez. Aztán mégis erőt gyűjt, nem akarja elhagyni magát. Mikor a tükörbe néz, borzadva állapítja meg, hogy hajat kell mosnia, ezért nekifog a műveletnek, pedig nagyon csalogatja vissza az ágy. Gyorsan megfürdik, törölközik, hajat szárít. Aztán tesz-vesz a konyhában, készít egy teát. Kiszellőzteti a lakást annak reményében, hogy a friss levegő jót tesz majd. A nap hidegen világít be a nyitott teraszajtón. A város egyenletes moraját csak néha töri meg a közelben megálló autóbusz zaja. A készülődéstől eléggé kimerült, ezért visszafekszik mégis. Átalussza a délelőtt hátralevő részét, a délutánt, csak estefelé ébred fel. Péter hét órára ígérte magát. Eszébe jut a férfi felesége, aki nem tudja boldoggá tenni férjét, vagy nem is akarja; ezért haragszik a nőre. Hirtelen szörnyű bizonytalanság fogja el, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy talán még Péter nélkül is könnyebb lenne az élete, de ezt a megállapítást gyorsan kiveri a fejéből. Végre van valaki az életében, aki kitölti üres óráit, gondolatait leköti, akit várhat, akinek kedvére tehet. Tudja, hogy a férfi mire vágyik, mire van szüksége, ezért mindent meg is tesz, hogy megkapja. Most nem érez lelkiismeret-furdalást, és nem érzi hibásnak magát semmiben. Férje és gyereke halála után megfogadta, hogy nem fog a múltjának élni, csak a jelen számít, semmi más. Nem hajlandó keseregni! Nem akar már józan lenni, nem akarja az erős asszony szerepét magára erőltetni, csak szerelemre vágyik és arra, hogy szeressék. Az imádott test csak hozzá tartozzon, hozzá simuljon, senki máshoz. Márta egész lénye a férfi körül forog. Várja a lépteket, melyeket ezer közül is megismer, de ezek a léptek vészesen késnek. Hosszú perceket tölt az ablakban, talán egy órát is. Kémleli a játszóteret, hogy mikor áll meg az autó a tér túloldalán, aztán visszafekszik. Kis idő után mégis felkel, meztelen talpát süti a parketta hidege, újból az ablakhoz lép, szélesre tárja, beengedi a szobába a hűvös levegőt; tüdejét pillanatok alatt átjárja. Rádöbben, hogy ma este hiába vár. Ebben a pillanatban meg akar halni. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
