Mare, mar, sea... Különböző népek nyelvén, de ugyanazt jelenti: tenger. Vonzódásom iránta olyan régről ered, hogy talán már egykorú velem, mondhatnám archaikus – valamennyire mindenkiben benne él. Aki még nem látta, vagy egy időre elszakadt tőle, az vágyódik utána, aki pedig belőle él, megtanulta tisztelni...

    Sétálok egyet a parton mielőtt besötétedik. Apály ideje van még s lesz holnap hajnalig – számolom a hátralévő órákat –, aztán újból támadásba lendül a tenger, és visszahódítja az embertől azt, ami az övé. A természet ritmusa; vég nélküli ciklikus mozgás.

    Homokos part. Kerülgetem a szerencsétlenül járt aprócska áldozatokat, akad belőlük itt elég.

    A messzeségbe nézve és a szörnyű mélységekre gondolva, mindig rádöbbenek mennyire csöppnyi egy ember! Talán ezért vonz annyira? Hányan vesztek hullámsírba az évszázadok során? Hányan szenvedtek hajótörést sziklás partokon? – egy pillanatra eszembe jutnak gyermekkorom olvasmányai, romantikus és fantasztikus filmjei. Jó lenne érezni, átélni egyszer, hogy milyen valójában odalenn, a hidegben, a legmélyebb helyeken. Felfedezni a titkát.

    Hemingway tengere és az enyém is. Vajon ugyanazt a tengert látom én is, mint ő? Vajon ő is állt egyszer ezen a parton, és látta azt, amit én most? Óh, Spanyolország! De az, a polgárháború Spanyolországa volt, nem ez.

    A lebukó nap korongja az alul és kétoldalt ölelő szürke felhők hatására most olyan fényeket áraszt, mely jelzi, hogy nemsokára megadja magát a múló időnek. Ezért, ami leginkább megfog most engem, a vízen fellelhető színeknek a kékből, a higany színébe hajló teljes spektruma.

    Sirályok játéka a víz felett.

    Fülsiketítő vijjogás.

    Néha a vízbe csapódnak; ilyenkor apró halak terhével repülnek biztonságosabb helyre – talán utódaikat nevelik valahol –, máskor meg nádszálvékony lábaikkal gázolva szedegetik a táplálékot a sekély vízben. Ha véletlenül eltalálja őket egy szenvtelen hullám – a lapos parton szinte az én lábamig is felkúsznak –, ugranak egyet.

    Monoton zaj. A hullámzás zaja. Számolok magamban: körülbelül tizenöt másodpercenként ismétlődik.

    Mélyeket szívok a sós levegőből, megtöltöm tüdőmet, ahogy egy öregembertől láttam és hallottam a minap, az egyik sétám alkalmával. „Egészséges. Jó a tüdőnek.” – magyarázta, és kezét magasra emelve megemelkedett mellkasa; beszívta a tenger levegőjét, majd lassan kifújta. A mozdulatot megismételte többször. Mikor magamra hagyott utánozni kezdtem; valóban jólesett.

    Istenem! Miért nem születtem én ide! – ábrándozom egy csöppet – hiszen annyira szeretem én ezt! Játszom is a gondolattal, hogy itt élek, ezekben a fehérre meszelt házak valamelyikében, ebben a falucskában. Bizonyára halász lennék, mint az apám is volt, aki rám hagyta a hajóját; hajnalban kelnék jóval napkelte előtt, és kihajóznék több napra is a jó zsákmány reményében. Aztán meg a halpiacon árulnám a besózott halat. Vagy festő lennék, s reggelente kijönnék ide. Lefesteném ezt a partszakaszt minden évszakban és minden napszakban; úgy tennék, mint a plan air festők.

    Most bizonyos vagyok, hogy a tenger ilyenkor a legszebb, nyáron, naplemente idején. De tudom, ősszel is szeretném, és télen is megfogna az ég szürkéje, a fagyos hullámzás.

    Egy halászhajó a nyílt vízen: már alig rajzolódnak ki a kontúrok. Még távolabbi vizek felé halad. A dieselmotor hangjának legmélyebb frekvenciái messziről elérnek hozzám.

    Egy fiatal pár jön fürdőzésre – bizonyára szerelmesek. Megfigyelem: a férfi haja egészen rövid, a lányé hosszú és fekete. A férfi teste izmos, a nőé meglehetősen karcsú. Teste nemsokára megborzong, és mellei megkeményednek majd a levegőnél hűvösebb víztől. Az emberi faj tökéletes példányai. Szemmel láthatólag boldogok, bizonyára kapcsolatuk elején tartanak még. Nevetnek. Kézen fogva rohannak a vízbe, először óvatosan lépdelnek a tenger hulladékát kerülgetve, majd egyre bátrabban. Aztán már csak a fejük látszik, majd az sem. De nem sokáig maradnak, nehogy rájuk esteledjen; talán tíz perc múlva megjelennek ismét, törölköznek, és sietve távoznak.

    Fiatal koromban ábrándoztam ilyen jelenetek átéléséről.

    A szerelmeket kegyetlenül maga alá gyűri az idő – csak a tenger örök. Ők ezt most nem érzékelik. Megszeretünk, boldogok vagyunk, szakítunk, majd megint megszeretünk, és megint boldogok vagyunk, majd megint szakítunk. Ez ismétlődik egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy a létezés ilyen formája már fárasztóvá válik. Aztán tovább múlnak a hónapok, az évek, az évtizedek – valaki mellett vagy magányosan. Egy idő után nem is emlékszünk rá milyen volt szeretni. Ekkorra már kellően tapasztaltakká válunk ahhoz, hogy megérezzük a halál közelségét, amely hatalmas súllyal nehezedik ránk. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már egy jó pohár bornak is örülni tudunk.

    Újra keresni kezdem a hajót, megtalálom szememmel, de alig érzékelhető. A nap korongja már nem is látszik, meghalt a horizonton, de a fizika törvényeinek engedelmeskedve, a fénytörés miatt még a szemembe csempészi néhány sugarát.

    Állok pár percig még mozdulatlanul...

    Este van.

    Újból a hullámokat hallgatom.

    Valami ősi nyugalom árad. Megtelítődöm vele, és számos kérdésre tudom már a választ; meg is indulok a szálláshely felé, hogy mindent papírra vessek.

    Istenem! Vezesd a kezem és irányítsd gondolataim, váltsd valóra terveim! Pár órát írok csak, aztán lefekszem. Holnap este öreg barátom elvisz a hajóján. Egész éjjel a nyílt vízen leszünk. Érdekes történeteket mesél nekem majd, és dalokat tanít a tengerről, meg jóféle vörösbort iszunk a helyiből. Nem olyat, mint az otthoni: ez könnyű, itatja magát, de azért vigyázni kell vele...