Elõjáték

A felejtés és egyben az igazság pillanatai voltak ezek. A felejtésé – mert ki akartam teljes mértékben, s tudat alatt talán nem is akartam – és az igazságé, mert számadást kellet végeznem magamban, magamról. A történtekrõl. Az elkövetett hibák mindig tapasztaltabbá tesznek, egzaktabbul: saját káromon tanulok. Álmatlanság gyötört, napok óta rosszul aludtam. Átvirrasztott éjszakák nyomait õrizte a szemem és az arcom. Üresnek éreztem magam, átfújt rajtam a szél, ki-be járt, mint egy nyitott kertkapun, amely csapódik egyik oldalról a másikra.
Ültem a szobában egyedül, s ahogy körülnéztem, valahogy semmi sem volt a helyén, valami hiányzott. A kép a falon, a kitámasztott és bekeretezett családi fotók, mind kezdtek porosodni. Takarítanom kellett volna. Amikor azt hittem már, hogy vége mindennek és teljes depressziómba süllyedek, elhatároztam, hogy változtatok helyzetemen, állapotomon. Ki kellett hát tárnom az ablakaim, teret kellett adnom a friss levegõnek a szobámban. Új élmények ígéretét fújta felém a szél, melyeket be kellett fognom vitorlámba, olyan zajokat, illatokat sodort felém, amelyeket korábban nem akartam észrevenni, felismerni. Emberek kacagását, amelyek újból erõt ígértek nekem. Forró gõzt párolgott a város, és éreztem, hogy ebben a pezsgésben nekem is ott a helyem. Újból erõt éreztem karjaimban és hitet a lelkemben. Ekkor kitártam az ablakot, s beengedtem a fényt. Talán a sors kegyelme, nem tudom, de ekkor találkoztam vele. Szép volt. Szerette az abszurd helyzeteket. Csak azokat szerette...

A bál

Jólesõ mozdulatok. Felszabadít, levetem a gátlásokat. Nem törõdöm azzal, hogy néznek.
Nem törõdöm azzal sem, ha kinevetnek. De miért nevetnének ki? Hiszen mindenki kering valamiképp. Elhomályosulnak a terem falai. Kezem felemelem, leengedem, keringünk. Érzem a ruha surrogását, érzem az izzadságcseppek illatát. Normális körülmények közt ki nem állhatom, de most felizgat. Izgatnak az izzadságcseppjei. Kissé izzad a tenyere is. Ránézek, rám néz. Egymás szemébe nézünk. Belefeledkezünk egymás szemébe; mindketten tudjuk, mit akar a másik. Majd megfogom karcsú derekát. Hátradöntöm; mint felhúzott íj, görbül a térben.
Megadja magát. Megtöri a szabályt, lerúgja cipõit. Én is megtöröm a szabályt, perdítek rajta egyet és kipörgök magam is. Ez már más tánc. Jól sikerült mozdulat, arcán elégedett mosoly. Érzem, hogy újból akarná. Szemével kacsint: újra! Megteszem neki újból. Majd hirtelen vége mindennek. Hirtelen vége a zenének. A párok ismét elfoglalják helyüket, megint felveszik az álarcot. Van, aki feketét, ha gyászos napja volt, ki vidámat, ha jó napja volt, mások közönyöset. Mint én most. De ez nem valódi közöny. Nekem nincs igazi álarcom. Nekem nincs szükségem erre, mert a legjobb úton haladok. A legjobb úton haladok felé.
Van remény. De a lapjárásra azért figyelni kell.

Majd kimegy a bálterem ajtaján, hangtalanul távozik...

A Nő

Hintán ül. Olyan hintán ül, amely nagy gesztenyefára van erõsítve. Kissé hûvös szellõ fúj - amolyan borzongató. Megállok mögötte, leveszem a zakómat, ráterítem a hátára, így elfedem gömbölyded vállait. Jólesõ érzéssel fogadja az ajándékot. Kezem most már a vállán pihen; kissé balra dönti fejét jutalmul, így arca a kézfejemen megállapodik. Ajkaival meg is érinti.
- Vártalak! – mondja.
- Mondd, hogy hívnak? Mi a neved? – kérdezem.
- Az én nevem?
Aki azt kimondja, nem felejt el engem soha! Amikor a lemenõ Nap fényeket éget a tó vízére és az apró fénycserepek ezerféleképpen szórják vissza a fényt, akkor is rám emlékezel majd – fülembe súgja nevét.
Kimondom.
Kimondom újból. Kimondom harmadszor, majd negyedszer is.
És látom, amit a szem láthat...

És látom a felfoghatatlant...
És megértem titkát...

Ekkor hallom, ahogy egy elképzelt zongorán transzcendens etûdöt játszik.