2022. augusztus 14. vasárnap,
Marcell napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Kísértés 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


5. 

- Jöjjön! – mondta a fiatalember, s megragadta a nő kezét.
Talán ez az elavult szó a leghelyesebb: megragadta. De ez a fiú valóban olyan volt, mint egy múlt századi illusztráció. Hirtelen mozdulatok, heves érzelmek.
- Kérem, engedje el a kezemet! – mondta Matilde fagyosan.
A fiatalember az ajkához emelte a könnyű kis kezet, s megcsókolta. Finom ízt érzett a szájában, a langyos bőr illatos páráját, édes ízét.
- Nem akarom bántani. Tőlem nem kell félnie – mondta, s még mindig a kezében tartotta a vékony ujjakat, melyek előbb küzdöttek, most viszont elernyedtek.
De a lábak elindultak. Hol sebesen, hol lassabban, a házak elsuhantak, az utcák egymáshoz szaladtak, a fák émelyítő őszi langyosságot leheltek az arcukba.
- Itt lakom. Látnia kell, hogy élek! Még mindig fél. Ne féljen, kérem! Az édesanyámmal élek együtt – mondta hadarva Maurice, s most a nő kezét egészen a mellkasához emelte. Nem csókolta újra, de a mellkasának szentélyébe zárta, mint valami fényes ereklyét.
- Hiszem, hogy nem csap be – mondta Matilde, s az arcasápadt volt, olyan fehér, mint az ujjai vagy a vékony csuklója.
A szűk lépcsőház meglepően tiszta volt és szagtalan. Az ajtó és a rézkilincs is jellegtelen volt, s az előszoba halvány színei, a sok apró akvarellje is konvencionális. A szalonban sovány, törődött asszony ült egy fotelben. Érezhette, hogy a fia jött haza, letette a könyvet az ölébe, így várakozott. S ahogy beléptek, ez a megtört öregasszony teljességgel Matilde ellentéte volt. Fekete, fakó arcú asszony ült előttük, kinek a gyász belerágta magát az arcába, a haja ősz volt és ritkuló, mint a lombjuk vesztett fák, ahogya keze is száraz ág volt, szürke és száraz. De a szem tele volt értelemmel. Matilde szeme inkább kellemes és puha fényű volt, ez hűvös intellektussal figyelő és elemző.
Megsimogatta Matilde kezét, s a két asszony a tekintetükön keresztül találkozott.
- Évek óta nem beszél. Apám halála óta nem. És nem is hall jól. Elfogytak a szavai. Mintha nekem adta volna – mondta a fiatalember, s a fiatalasszony most látta, hogy a ház csak ebből a szalonból áll, egy kisszobából, melynek nyitott ajtaja megmutatta, hogy egy ágy, egy szekrény, egy ócska íróasztal és egy szék van benne. Egy nagyobb is volt, melyben az idős asszony vonult vissza az estékre. A szalon pedig képek, függönyök és polcok nagyvonalú összevisszaságából állott.
- Remélem, nem tart már gyilkosnak! – mondta Maurice csendesen és lesütött szem mögé rejtett alázattal.
- Nem tudom, mit gondoljak. Ön valóban jónak és tisztának tűnik. Olyannak, mint amilyennek a világa ismeri. De tudja, hogy az emberek...
- Igen, sokkal összetettebbek.
- Nem ezt akartam mondani – követelte Matilde vissza magának a szót. – Annyi álarc, színjáték, hazugság van. Minden hazugság ebben a világban. Még maga is, ahogy itt áll. Az a függöny. Fontoskodva áll a szoba közepén, olyan, mintha ő lenne a szalon dísze, közben csak egy függöny. És ahogy ön játszik velem. Megmutatta, hogy miként és milyen körülmények közt él. Az önszánakozásához mutatott egy színpadot. De az édesanyja mégis... mégis... elérzékenyít.
- Visszakísérem – mondta Maurice váratlanul.
A hangja hűvös és kíméletlen lett.
- Látott engem. Igen, én voltam. De nem öltem meg senkit. Mégsem mentegetőzöm. Menjen a csendőrségre, jelentsen fel!
- Tudja, hogy nem tennék ilyet. Nincs bennem bizonyosság, hogy ön képes lenne egy nőt meggyilkolni. Azzal, hogy itt vagyok, éppen ezt bizonyítom önnek. De ott volt, menekült, tehát tudnia kell, hogy mi történt. Nekem nincs jogom ítélkezni ön felett. Nem is teszem. De ön mégiscsak menekül. Kialvatlan. És napok óta nem evett. Ez is látszik magán. Könyvekkel van tele azasztala, tehát nem írt semmit, s szinte nem is olvasott. Csak kereste a szavakat. Nem az anyja a néma, hanem ön. Önmaga előtt mindenképpen. Engem meggyőzött arról, hogy van jóság önben. Csak arról nem, hogy egészen jó. Mert ha akkor a Rue de Wienne –en volt, tudnia kell, hogy mi történt...
Maurice még mindig lehajtott fejjel állt ott, majd a cigarettatárcáját kereste a zsebében. Aztán ennyit mondott.
- Sajnálom, hogy belekeveredett ebbe. Elkísérem, s többet nem találkozunk.
A lépcsőház falait az alkony teleköpködte rozsdaszínfoltokkal. Az ajtó előtt megállt a fiatalember, s Matilde-ra nézett. Mintha sírt volna. A nő félelmet látott a férfiben, elnyomott, önmagába visszataposott félelmet.
- Jöjjön velem a rendőrségre! – mondta a férfinak.
- Nem, nem tehetem.
- De hiszen magát is megöli ez az ügy.
- Nincs ügy.
- De valaki meghalt.
- Meghalt, eltemetik, s azzal kész.
- Ma magát temeti el – mondta hosszú csend után Matilde.

 

6.

Napok teltek el.
Az ősz belenehezült a tájba, a fák kérge megdagadt, az ágak soványak lettek, s ha a szél végigfújt az utakon, olyan lett az, mint valami középkori haláltánc a csattogó ágakkal, recsegő levelekkel. A délutánokra alvadt vérszín éj jött, barna volt és fekete, a lámpák fénye elveszett, az ég csillagtalan volt, a kémények dűlöngéltek a lámpák hajlongó fényei miatt.
Matilde gyűlölte az esteket. A szalonban ketten maradtak, s ő kerülte a férje tekintetét. Tudta, hogy ott van, érezte, hogy bámulja vagy csak sandán les rá.
Olvasott vagy, bekapcsoltatta a rádiót. Ilyenkor lehunyta aszemét.
Úgy tett, mintha beteg vagy fáradt lenne. Remélte, hogy a férje nem lesz tiszteletlen. De arra nem számított, hogy éhes, s hetek óta ráerőszakolt aszkézisében megváltozik, a puha polgári erényből őrjöngő vágyat kalapál az éhsége.
- Ne érjen hozzám! – sikoltotta, mikor a kezére hullott a nagy, fehér kéz, mely jól ápolt volt ma este is, mert a kéznek is vannak ünnepnapjai.
- De hiszen régen nem engedett magához.
Matilde nem találta a megfelelő szavakat. Hiszen hitvestárs volt, de a szó mögötti értelmet már rég elvesztette. Tíz évvel ezelőtt nem gondolt hónapokkal előre, évekkel még inkább nem, s az egész életről fogalma sem volt, csak szabadulni akart egy másfajta rabságból. Az anyja és az apja rabságából egy elképzelt szabadságba, hol ő a ház úrnője, aki cselédek felett rendelkezik, kertje van és kicsinyke szökőkútja, keskeny, de mégis levegős parkja a hátsó udvarrészben, üvegháza egzotikus növényekkel.
De ehhez kapott egy férfit, akit nem tudott megszeretni és soha nem kívánt. Egyszerre volt úrnő és fogoly, s a gyermeke születésévelpróbálta magát becsapni, hogy valami jó történt vele.
- Kérem, hagyjon! Csak ma estére!
A férfi felegyenesedett, hogy álcázza visszanyert méltóságát. De lassan elvesztette kiegyensúlyozottságát, a lelke megszédült, a teste fellázadt. A feleségét akarta, s nem voltak benne másokhoz hasonló megoldások, hogy szeretőt tart vagy bordélyba járjon. Az utóbbitól idegenkedett, gyengeségnek tartotta, sőt a gyávák luxusának, a férfinem megcsúfolásának.
- Meddig űzi még ezt a színjátékot, asszonyom! – kérdezte, s a tekintete sötét volt és érzéketlen.
- Nincs színjáték. Ősz van, gyenge és kimerült vagyok.
- Én pedig erős vagyok a vágyamban, hogy szerethessem. A feleségem. Azért is vettem el...
- Azért, hogy uralkodjék?
- Adok, és kapni vágyom!
- Megkapott.
- Megkaptam... Talán egy tucatszor majdnem ennyi év alatt. Nem mondhatja, hogy türelmetlen voltam a múltban.
- Akkor legyen türelmes a jelenben!
A férfi már nem törődött az asszony szavaival. Magához húzta a könnyű karok ijedt vergődése ellenére is. Belecsókolt a nyakba, szinte harapta.
- Hagyja abba! – kiáltotta Matilde, de ez a női sikoly inkább ingerlő, mint ijesztő volt.
A férfi ügyetlenül nyúlt feléje, a nő mellébe kapaszkodott, aki a fájdalomtól a földre, a kandalló elé esett.
A kezébe akadt a bolygatópálca, mellyel a férje felé szúrt, majd felé dobta. Élével a vállat találta el, enyhén meg is sebezte. A férfit nem a fájdalom, hanem a váratlanság állította meg. A földre ült, s onnan nézte hosszan az asszonyt, aki megszaggatott ruhában feküdt hanyatt, egészen közel a kandalló rostélyához. A férfi érezte a keze fejére alig láthatón lecsöpögő első vércseppeket. Nézte az asszonyát, akit kívánatosnak talált most még jobban, hiszen kipirosodó arca, megduzzadt ajka, könnyes szeme természetes szépséggé tették. A megnyílt ruháján át látni lehetett a ruhának duzzadó mellét, izgalmas foltját a friss bőrének.
A férj azonban sírni kezdett. Gyűlölte magát, újra elvesztette azt, amit erősnek és erénynek érzett magában.
- Szánalmas! Többet hozzám ne érjen! – sziszegte Matilde, majd sietve távozott a szalonból.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007