2022. augusztus 14. vasárnap,
Marcell napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Kísértés 4.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
7.
 
Napok teltek el a szótlanság fogadalmával. 
Matilde és a férje nem beszéltek, Maurice-szal nem találkozott az asszony. 
Bár sóvárgott, az idő megváltozott, a gyermeke pedig néhány napra megbetegedett.
Matilde éppen taxival ment egy vasárnapon, mikor meglátta a Maurice-t, ahogy idegenül és elgondolkodva sétált az úton. 
- Álljon meg! Itt kitehet.
Az ormótlan fekete autó megállt a park menti járdára felhajtva, ahonnan látni lehetett a folyót is, mely acélszürke és mozdulatlan volt.
A férfi megállt, falnak támaszkodott, idegesen dohányzott, majd a féligszítt cigarettát elhajította.
- Maurice! Kérem, várjon meg! Éppen erre jártam.
A férfi szeme először felcsillant, aztán udvariasan, és óvatos érdeklődéssel fogadta el a nő szép karját, ahogy az belékapaszkodott.
A park már nem volt kellemes. Huzatos volt és sötét.
Egykedvűen beszélgettek. Már legalább fél órája…
- Maga katolikus? – kérdezte Matilde a fiatalembertől, aki most sokkal vonzóbbnak tűnt előtte. 
A haja szépen ki volt fésülve, az arca sima volt, a szeme zaklatott fénnyel égett, de ez nem csúfította.
- Igen, az vagyok. De nagyon rég…
- Ez most nem számít – felelte Matilde, s kezébe vette a férfi kezét. – Jöjjön velem!
A Szent Vincent szürke volt és csendes, mint egy szerzetes. Magas, törékeny, sovány alakjával a fák fölé emelkedett, két oldalhajóját, pedig mint két kart széttárta, hogy ide jöjjön mindaz, ki magányos és bűnös.
Bent a csend nehéz volt és üres, bágyadt krisztusszaggal sötétlett az oltár felett. De ők kint maradtak. Elég volt nekik a hatalmas fal, az utca végébe nyúló árnyék, az állandón recsegő vén fasor.
- Itt nem hazudhat! – mondta a nő kíméletlenül.
- Bárhol vagyunk, nem kell önnek semmit mondanom!
- Akkor tűnjön el! Nem akarom többet látni! – felelte Matilde részvéttelenül.
- Nem hagyhatom itt! Ez nem jó környék.
- Nincsenek jó környékek.
- Hazakísérem, s nem kell többet látnia!
- Ne kísérgessen engem! Férjem van, gyermekem. Ön fiatal és semmiképpen nem jó.
A férfi most két kezébe vette a csinos arcot, s hosszan belecsókolt. Ajka kereste a nő ajkát, de minduntalan az orrba ütközött. Aztán az állba. Érezte az apró anyajegyet a szájába, mely olyan kedves folt volt a nő ajka felett, majd ahogy a nő ellenállt, a szemöldököt, a homlok édes bőrét csókolta hosszan.
- Ha van bűnöm, hát ez az. Ahogy érzek – mondta a férfi, s Matilde gyűlölte, mert a férfi rájött a titkára, hogy vágyja a másikat, annak fiatalságát, gonosz szabadságát.
- Szeretlek, hogy lehetnék gyilkos! Akit láttál, az nem én voltam. Valami, ami halványan én vagyok. Egy árny, egy ellenszegülés. 
A nő ott hagyta a férfit. Vadul sietett, néha meg is botlott, ahogy ügyetlenül tettette, hogy nem akar itt maradni. Pedig a rohanása a maradási vágyának elleplezése volt. Kislányos volt és naiv. 
Mikor kiért az utcára, a lámpák hosszú gyöngyfüzére egészen a Rue de Chinesse-ig mutatta az utat. Olyan volt a márványos villák előtt, mint női nyakon az ékszer.
Mikor hazaért, még a gyermekéről is alig akart tudomásul venni. A szobájában ült, remegett a lába, a két combját egymáshoz szorította, a kielégületlenség fullasztotta.
 
8.
 
Bűnösnek érezte magát. Ezért olyat tett, amit régen. A Bibliáját megkereste, melyet kislányként kapott. Az vádlón nézett rá. Fekete volt, mint egy pap, arany betűs volt, mint a stólára vagy kazulára hímzett kereszt.
Napokig bámulta. Minden harangszóra összerezzent. 
Aztán a férje egy nap engedélyt kért tőle, hogy bocsánatát kérje. Meghallgatta a férfit, szánta is, közben lopva a Bibliára nézett.  Minden ebben a szobában volt. Hit, melyről megfeledkezett, férj, kitől undorodott, élete, mely beszűkült.
Egy napon nem bírta. Délután volt, nagy mocskos rongydarabonként lógtak a felhők, melyeket vastag vonalakkal firkáltak össze a gyárkémények.
Maurice lakásánál tétovázott. A hideg rázta, a torka összeszorult. Ha most beszélnie kellene, volna, némán tátogott volna. Gyűlölte ennek a lépcsőháznak a szagát, mert közönséges volt. És szerette, mert ahhoz a férfihoz tartozott, akiért idejött. Maurice nem volt otthon. Az asszony, kinek most is őrület pislákolt a tekintetében nem ismerte fel. Már megbánta, hogy idejött. Negyedórával később hazaindult. Taxit keresett, közben aggodalmaskodott, hogy a gyermekét a cselédre bízta. Felelőtlennek érezte magát.
Egyszerre csak valaki megragadta. Gyengéden, de a türelmetlenség szorításával.
- Miért nem szólt, hogy meglátogat? – kérdezte Maurice.
- Butaság volt, már elmúlt.
- Micsoda?
- Hogy magára gondoltam.
- Én is szüntelenül magát akartam látni a képzeletemben. Meggyötörtem a lelkemet, lejártam a lábam, hátha összefutunk. És most itt van.
- Menjen haza… Kérem…
- Nem tehetem. Miattam jött el hozzám. És most én rohantam maga miatt ide. Önhöz. A legkedvesebb lényhez.
A nő elvesztette az egyensúlyát. Belekapaszkodott a férfibe. Az magához húzta, hogy el ne essenek. Mégis mindketten majdnem az útra zuhantak. A férfi napok óta nem evett rendesen, a nőt pedig gyengévé zsarolta a vágyakozás. Már nem állt ellen.
Újra a lépcsőház, a különös és olcsó tisztaságszaggal, az ajtó, a hosszú előszoba. 
És a szoba, mely most rendesebb volt, a könyvek a helyükön voltak, az ágy bevetve. Ide ült a férfival, aki ölelte, majd megcsókolta a vállát. Érezte, hogy megremeg, mely miatt szégyenkezett. Szenvedett attól, ha gyengének látják, s most kétszeresen, mert valóban gyenge volt, szinte elesett. A férfi belecsókolt a keble közé, majd a mellét érintette az ajka, mely felébredt az érintetlenség álmából, s hirtelen élni kezdett. 
Ahogy hanyatt dőlt, meglátta a vénasszony keskeny sziluettjét a folyóson. Mint egy kísértet, akinek árnyéka átrohan az előszobán, hogy rácsavarodjon a két testre, melyek összeérő színek foltjai voltak ebben a kietlen, szegényes szobában.
Matilde ekkor eszmélt. Ellökte a férfit, majd felült. Látta magát a tükörben, ahogy a fény szinte belefesti fehérségét és törékenységét a félhomályba. 
Aztán kirohant a házból, hosszan az utcákon át. Eleinte félt, hogy Maurice után fut, ezért bevetette magát a kis utcák émelyítő feketeségébe. Később attól, hogy megtámadják. 
Mikor hazaért, az est eltűntette a házakat, az utcákat, csak sötétség párolgott. A cseléd engedte be, akitől titoktartást követelt. Mikor bement a szobájába, megnyugtatta a parfümök, a tiszta ágynemű illata. Az egyik a tavaszra, a másik a templomra emlékeztette. Aztán odalépett az asztalhoz, rátette a kezét a Szentírásra. Zokogni kezdett. A lába nem tudta megtartani, a földre zuhant. 
Egy perccel később a kilincs rángatózni kezdett, ahogy múltkor is.
- Drágám! Valami baj van? Kérlek, engedj be!
A nő azonban eltorzult hangon kiabálta:
- Tűnj el! Nincs semmi bajom!
A kilincs erre megállt, de hosszú percek teltek el, mire a léptek elindultak az ajtótól, hogy aztán elhalkuljanak.
Matilde ekkor már a földön feküdt, úgy sírt. A Bibliát szorította a kezébe, s szinte rázkódott, ahogy a zokogás átszaladt újra és újra a testén.
Aztán elaludt. Ruhástul, a földön fekve.

 
-
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007