A szerző előszava

Írország, a Föld gyönyörűen csiszolt drágaköve.

Ahol annyira zöld a fű, akár a tiszta smaragd, a tengerpartokon sós illatot hordoz a szél, ahol a dombokon és az erdőkben ember alig járta ösvények mentén mókus szaladgál a fák ágain.

Írország, a kifogyhatatlan folklór hazája.

A mesebeli, varázslatos sziget, a koboldok és a tündérek hazája, a leprikónoké, és mindenféle mesebeli lényé, mondák és regék földje.

Itt táncolják a step-táncot testhez szorított kézzel és itt szól a hegedű, dob, furulya, gitár és ének olyan csodálatos és egyedi, jellegzetes hangon, hogy azonnal felismeri az ember, és akaratlanul is megmozdul a lába a ritmusra.

Írország, az örökéletű kultúra földje.

Innen származik számos művész, költő és író; némelyek a világirodalom legnagyobbjai közé tartoznak: James Joyce, Oscar Wilde, William Butler Yeats, Jonathan Swift és még hosszasan lehetne sorolni. Kis ország mérhetetlen nagy kultúrával.

Írország, a sírás és a gyász otthona.

A fájdalom és a szenvedés országa. A halott hősök, és a név nélküli holtak országa, ahonnan milliók vándoroltak ki a szélrózsa minden irányába. Amelynek dalait, verseit sokszor vérrel kevert könnyel írták. Az az ország, amelyet kettészakítottak, amelynek lakói sohasem felejtenek.

Írország, ahol sohasem jártam.

Erről az országról akarok írni. Erről az országról, amelynek történelme, irodalma és művészete – meglátásom szerint legalábbis – olyan sok párhuzamot mutat az én hazámmal, Magyarországgal: hősök, forradalmárok, tollal-karddal egyaránt harcoló költők, sok évszázados elnyomás, nemzeti büszkeség, és még sorolhatnám nagyon hosszan.

Számos ír hazafi, író, költő és egyéb híresség méltatta már az én hazámat, az én népemet, az én nemzetem hőseit. Szeretném némiképp viszonozni ezt a figyelmet, figyelmességet.

Azonban hadd szögezzek le néhány dolgot mindjárt a legelején.

Az egyik, hogy munkám semmiképpen sem tekinthető történészi munkának. Még akkor sem, vagy talán inkább főleg azért, mert az ír történelemnek csupán bizonyos mozzanatait szubjektív módon kiválogatva igyekszem bemutatni.

Munkám inkább irodalmi jellegű; én legalábbis annak szánom.

Pillanatképek az ír történelemből, az irodalom szemüvegén keresztül bemutatva; azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismertessem az olvasókkal részben a már említett írók, költők műveit (akikről azért hallottak a magyar olvasók) és hogy azokat is bemutassam, akiket alig-alig ismernek hazámban.

Tisztelgés akar ez a könyv lenni a hősök, az író zsenik előtt: Patrick Pearse, Joseph M. Plunkett, Thomas MacDonagh, William Butler Yeats és a többiek előtt. Kijár nekik a tisztelet, a megemlékezés és a megbecsülés.

Mindezt persze az én gondolataimon keresztül.

Ám ezek a gondolatok nem csak úgy maguktól fogantak meg; az ösztönzés adott volt. Munkám részben fordítás; a vers- és drámabetétek, egyéb írások magyarra fordításai találhatók meg benne, mind-mind egyfajta kiindulópont, amelyek egy adott történelmi eseményhez kapcsolódnak. Olyan eseményekhez, amelyeket fontosnak tartok, vagy fontosnak tartanak mások, amelyeket feldolgoztak, megemlítettek az általam oly nagyra tartott művészek, illetve, amelyek valamiféle párhuzamot, hasonlatosságot mutatnak hazám történelmével, irodalmával kapcsolatban. Ezeket természetesen kiegészítettem saját gondolataimmal, egyfajta körítést adtam hozzájuk, szereplőket találtam, megpróbáltam elképzelni: hogyan történhetett.

Van még egy fontos dolog, amit szeretnék leszögezni: nem áll szándékomban semmiféle ellenérzést kelteni az angolokkal szemben.

Az ír történelem számos epizódja az angol-ír ellentétre épül. Sok ilyen utalással találkozik majd az olvasó ebben a könyvben. Milyen lehet az ír emberek lelkivilága, milyenek gondolataik, az érzéseik, honnan eredhet makacs szabadságvágyuk, mindazon dolgok tükrében, amelyek megtörténtek velük az évszázadok során.

Ám nem szabad elfeledni, hogy nem lehet hibáztatni egy egész népet egyes emberek tettei, vagy az aktuális politikai helyzet miatt – amely, mint tudjuk, tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk – sokszor felülír minden egyéb fontos dolgot: emberiességet, együttérzést, könyörületet, jó szándékot. Mindent. A mai emberek nem lehetnek felelősek a korábban éltek tetteiért.

És ez vonatkozik az írekre és az angolokra is.

Hogy mit is szeretnék akkor?

Szeretném megismertetni az olvasókkal az ír irodalom remekeit; boldog lennék, ha érzéseikben gazdagodnának; és persze, ha gondolatokat ébreszthetnék bennük.

Ez a három fő dolog a célom.

Bízom benne, hogy elérem őket.

Rácsai Róbert

2017. Magyarország, Veszprém