Végjáték
Egy dublini pub, 1992., március
16, Szent Patrik napjának előestéje.
- Rég láttalak, nagyapa.
Egészségedre.
Nagyot húz a fiatalember a
Guinnessből. Elégedetten csettint a nyelvével.
- Hát igen, ez igen! Még az
íze, a zamata, tán még az illata is más, mint Amerikában.
Iszik az öreg is egy kortyot,
apró, csillogó szeme a fiút nézi a korsó széle fölött.
- Egészségedre. – Koccan a
korsó a gyalult faasztalon. – Ez csak azért van, mert itthon vagy. Itt mások az
illatok, más a légkör, más a levegő, nem igaz?
- De bizony nagyapa, teljesen
így van.
Újra iszik egy kortyot.
- Jól megy a sorod New Yorkban?
- Persze. Jól megy. Megy az
üzlet, viszem apa sörözőjét. De jól jön most egy kis szabadság. Amúgy meg…
utálatos egy város az. Az a rengeteg ember, a tülkölés, a tolakodás, az
állandóan szóló sziréna hangja, hol mentő, hol rendőrautó – sokszor viszolygok tőle.
De a kocsma, a kocsma az jó. Olyan, mint egy kis sziget.
- Mint egy darabka Írország,
igaz?
- Így van, nagyapa. Így van.
Akik bejönnek hozzánk rendszeresen, mind ír. Hétvégeken zenés estet adunk, nagy
a sikere. Remek együttest találtam, az a nevük, hogy Dublin’s Shamrock. Régi ír népdalokat játszanak és vannak saját
szerzeményeik is. Sok régi költő versét dolgozzák fel. Az benne a legjobb, hogy
bejönnek a fiatalok is, nem csak a nosztalgiázni vágyó öregek.
- Kösz.
- Ugyan nagyapa, tudod, hogy
nem úgy értettem.
Elmosolyodik az öreg.
- Persze, hogy tudom. Hogyne
tudnám. Csak vicceltem.
Pár perc csend. Isznak néhány
kortyot, majd újra megszólal a fiú.
- Tudod, nagyapa, mióta apa és
anya meghalt abban a balesetben, sokszor érzem magam olyan furcsán. Valahogy
olyan… üres az egész. Persze, jó a kocsma, jó a munka, de nem szeretem az
egészet. Janet Virginiában él a gyerekekkel, Maireeddel és Jonathannal. Jó
messze, elég ritkán látom őket. De naponta beszélünk. Valahogy olyan…
gyökértelennek érzem magam.
- Aha… rágyújtasz?
- Igen. Leszoktam ugyan, de
most jólesne. Leszoktam… nem lehet erről leszokni, csak abbahagyni.
Meggyújtja a cigarettát a
gyufával, mélyen és élvezettel szívja le a füstöt.
- Apa mindenfélét mesélt annak
idején.
- Gondolom…
- Ugyan nagyapa. Én büszke
vagyok rád, ahogyan az egész család. Szívesen maradtam volna én itt, inkább,
mintsem, hogy Amerikában éljek. Nem való az nekem. De legalább tudtunk valamit
segíteni.
- És ezért én nagyon hálás
vagyok Gerry. Valóban sokat segítettetek. Apád is. Családi hagyomány ez
minálunk, Gormanéknál. Százötven évre visszamenőleg. Ti így tudtatok segíteni.
Pénzzel. Biztatással. Hallgatással. Én… más módon.
- Úgy hallottam… kiszálltál.
- Igen.
Egy perc csend.
- Szabad kérdeznem, hogy miért?
Jó ügyért harcoltatok, Írországért.
Az öreg hallgat egy kicsit.
- Ebben igazad van… jó ügyért.
Írországért. Csak tudod, fiam… néha a jó ügy is szülhet rosszat. Néha a jó
szándék is félresiklik. Kérek még egy kört, rendben?
- Hagyd, nagyapa. Majd én.
A fiatalabb odaballag a pulthoz
és kér még két korsó Guinnesst. Leteszi a pénzt, legyint a visszajáróra,
visszamegy a padhoz és leül.
Isznak egy kortyot.
- Tudod Gerry… előbb, vagy
utóbb az ember elszámol magával. Elszámol a tetteivel. Én is elszámoltam.
Szembenéztem azzal, hogy nem vagyok jó keresztény ember. Talán az Isten
megbocsát majd, de én magamnak… nem hiszem, hogy valaha is sikerül.
- Arra a 89-es kenti
robbantásra gondolsz? [1]
- Tulajdonképpen igen. Akkor
azért feltettem már magamnak a kérdést: akármi is volt, akármi is történt, de a
cél tényleg szentesítheti az eszközt?
Kisujjával elkezdi pöckölni a
korsó fülét.
- Pár éve láttam egy filmet. Az
volt a címe, hogy Ima egy haldoklóért.
- Ismerem. Liam Neeson, Mickey
Rourke… ők voltak a főszereplők. Megrázó
volt nagyon. Remek film.
- Azt hiszem, az volt az utolsó
lökés. Furcsa, nem? Én, aki évente egyszer, ha elmegyek moziba… pont ezt néztem
meg.
- Igen… furcsa véletlenek
vannak, nagyapa.
- Én nem hiszek a
véletlenekben. Mindennek van oka. Mindennek. Ennek is oka van.
- Igazad lehet. És… nem
bántottak? Úgy értem akkor, amikor mondtad, hogy kilépsz.
- Nem, egyáltalán nem. De ez
nem is így működik. Nem úgy megy az, hogy odasétálsz, aztán bejelented, hogy
holnaptól vége, mert eleged van. Nem. Érezték, hogy kiégtem, elfáradtam. De azt
is tudták, hogy énbelőlem sose lesz áruló. Meg aztán már… öreg is vagyok.
- Csak azt nem értem, nagyapa,
te miért marcangolod magad? Nem te voltál az, aki – itt lehalkítja a hangját –
aki robbantott… vagy igen?
Csend. Az öreg nézi az asztalt,
sóhajt egyet.
- Valóban nem. De korábban… és
akár én is lehettem volna. Meg aztán pénzt adtam, érted? Pénzt… amit ti
küldtetek. És a semtexet aligha ajándékba kapták. És tudod, Gerry… mindenkinek
van anyja, van apja, vannak testvérei. Mindenkit várnak haza. Még akkor is
várják ám, ha csak angol szegény.
- Értem…
- Ne érts félre. Nem felejtek,
mert azt nem lehet. Nem feledhetem, ami a családunkkal történt, ami az
országunkkal, a népünkkel. Nem felejtem Emmett-et, Pearse-t, Tone-t, Connolly-t
és a többi hőst. Itt élnek a szívemben. Nem is bocsájthatok meg, mert
megbocsájtani sem tudok. Nem tudom megbocsájtani Cromwellt, a gyalázatos
törvénytelenségeket, a gyilkosságokat, a belfasti provokációkat, a Véres vasárnapokat,
a Black and Tans rémtetteit, a gúnyt és a lenézést, az Éhínséget, a közönyt…
nem. Ez is mind a szívembe van beleégve. De…
- Hallgatlak, nagyapa.
- Tudod… ebben az országban két
szín van, ami mindig is fontos volt. Két szín, szimbolikus jelentéssel: a
smaragdzöld és a vérvörös. Énnekem évtizedekig csak a vörössel volt dolgom. A
vérrel. Elég volt a vérből. Most már szeretném, ha smaragdban pompázna minden.
A kertem. A megyém. Az országom. És nem vérrel akarom öntözni. Megvetsz érte?
- Dehogyis, nagyapa…
dehogyis. Hova gondolsz. Megértelek.
Megfogja az öreg kezét az
asztal fölött.
Nagyot sóhajt az öreg.
- Én, Patrick Gorman esküt
tettem egy pár éve. Megtartom, amit megígértem; amit meg kellett tennem,
megtettem; mint az őseink, az elődjeink. De elég volt most már. Amúgy is más a
jövő. Talán el lehet rendezni más módon is a dolgokat. Akárhogy is volt,
elmúlt, és nem is szeretném, ha visszajönne.
Mit gondolsz erről? Hm? Gerry?
Apád, az én imádott fiam hogyan vélekedne? Szerinted?
Csend. A fiú – nevezzük csak
annak, bár huszonöt éves – szeme könnyekkel telik meg. Harapdálja az alsó
ajkát. Majd egy indulatos mozdulattal letörli a könnycseppeket az arcáról.
- Szeretlek, nagyapa. És büszke
vagyok rád, büszke is leszek mindig. Igaz ember vagy; nem csak igaz, ír ember,
de egyáltalán: igaz ember.
- Én… köszönöm neked, fiam.
- Én köszönöm, nagyapa. Én
köszönöm… igazad van. Folyt már vér elég. Most már a smaragdot csiszoljuk.
- Gyere nagyapa, menjünk.
Segítek a kertben neked.
És elindulnak ketten, a hatvanhét
éves öregember és a huszonötéves unokája. Építeni. Smaragdot csiszolni.
VÉGE
[1] 1989 szeptember 22-én nagy erejű pokolgép
robbant egy kenti támaszponton megölve tizenegy katonazenészt.
- | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
