Az első emlékeim róla az volt, mikor egy nálánál kétszer nagyobb labdát lökdösött és rugdosott a kertben. Apró kis barna bogárka volt a fűben, mely majdnem elnyelte.
Kinga egy vidéki magyar lány volt, akit láthattam felnőni. Magam ritkán jártam haza, de ha hazajöhettem, vele voltam.
Mikor kicsinyke volt, mindenki becézte, a nevéből játékot faragott a szeretet, piros és zöld virágot, sárga labdát, fekete cicát, rózsaszín édességet. Csak a nevét vesztette el. Sokféle szóra hallgatott. Mikor cicának hívták, lassan, kényeskedő lépésekkel jött elő, mikor aranyló csecsebecse lett, érzéketlenül ragyogott. És ha virág vált a nevéből, kivirult és elvirult.
Egyszer megkérdezte:
- Neked van szerelmed?
- Nem, most nincs – válaszoltam.
- Ez furcsa – mondta, s lebiggyesztette az ajkát.
- Miért lenne az? Nem lehet az ember mindig boldog.
- Miért nem?
- Te sem jársz mindig ugyanabban a ruhában.
- Ha lehetne, megtenném – vidult fel a gondolatra, s a benne élő nő egy pillanatra úgy körbeforgott, hogy a szoknyája fellibbent, a karját széttárta, s a haja kibomlott és beterítette a kezemet.
- Minden ruha elkoszolódik. Le kell cserélni! – kiáltotta gyorsan múló indulattal.
- De ki lehet mosni. Én például megvárnám. Gyorsan megszárad – mondtam, s gyanakodni kezdtem, hogy valami meghökkentőt fog mondani.
De hallgatott. Várta, hogy tőrbe csalhasson.
- De az már nem ugyanaz. Áztatják, mossák, fehérítik, vasalják. Nem ugyanaz – mondtam, s hosszan várakoztam a válaszára.
- Ez a házasság –válaszolta szikár meggyőződéssel, s megnézte magát a tükörben.
Úgy tűnt, elégedett azzal, amit látott. Macskaléptekkel közeledett felém, minden lépésnél meggörbítette a hátát.
- Tehát akkor te is beismered, hogy a boldogság ideiglenes.
- Mi az, hogy ideiglenes? – kérdezte dadogva.
- Nem tart örökké.
- De a pap azt mondta a templomban, hogy a házasság örökre szól.
- De nem a boldogságra mondta.
- Tehát a házasság a boldogság szempontjából ideiglenes? – kérdezte fölényeskedő kíváncsisággal.
Nem tudtam a kérdésére válaszolni.
Mikor legközelebb beszélgettünk, már tizenhárom éves volt. És még mindig becézték. Idegenül mozdult a becenevének hallatára.
- Ah, itt vagy! – derült fel az arca, mikor meglátott.
Hosszan megnézett, majd csalódottan ennyit mondott:
- Sokat öregedtél.
Fájtak a szavai.
- Még csak harmincnégy vagyok.
- És ebből mennyit voltál boldog? – kérdezte, s egyből összecsomózta a régi beszélgetésünk fonalát a mával.
- Nem tudom. Sokat. Viszonylag sokat.
- Nem tudod, de azt tudod, hogy sokat. Aztán meg viszonylagosítod.
- Igen, mert ezt nem lehet kiszámolni, ezt nem méricskéli az ember.
- Én méricskélem. Naplót vezetek.
- És mire jutottál?
- Hogy boldogtalan vagyok.
- Egy ilyen szép lány?
- A szépség nem minden... ha egyáltalán az vagyok – válaszolta, s lebiggyesztette az ajkát, ahogy kisgyermekként tette.
- Az vagy. És a szépség minden. Az egyetlen hatalom ebben a világban.
És mi van a magánnyal?
- Mi lenne?
- A szépség... Megint óvatosan hozzátette. - Ha valóban az vagyok, magányossá tesz. Inkább lennék átlagos, s akkor boldog lehetnék. Szinte mindennap.
- Az egyformaság köznapivá tesz. És ami köznapi, az unalmas. Láttál már unatkozó boldogokat?
Elkeseredetten megölelt.
- Gyűlölöm a világot. Az életet. Még téged is, mert mindig megalázol önmagam előtt – mondta sírós hangon, s nekem nyomta a szép fejét.
- Pedig meg akartalak vigasztalni.
Hirtelen rám nézett. Úgy, mintha valami csúnyát mondtam volna rá. És kiszaladt.
Tizenötévesen botrányt csinált. A zongorához hívták. Többen pisszegtek, valaki csendet tapsolt. Zavartan ült a zongora mögé. Mégis gyönyörűen játszott. Mikor felharsant a taps, ököllel kezdte ütni a zongorát, majd egy rézgyertyatartóval törte össze a billentyűket. És kiszaladt. Az apja belém karolt, reszketeg tekintettel nézett rám.
- Paul, mit csináljak ezzel a lánnyal? Vad és kíméletlen. Téged kedvel, rád hallgat. Beszélj te is vele!
Másnap a kertben találtam rá. Tegnap olyan volt, mint egy vásári majom, ahogy felöltöztették, mindenféle krémet kentek rá, s a haját divatos hóborttá változtatták.
Most egyszerű ruhában ült. Meglepett, hogy milyen szép a keze, hibátlan a bőre, a haja most szabadon omlott a vállára. De a szeme csúfondárosan tekintett a kerten túl.
- Most kioktatsz? Ahogy szoktál?
- Soha nem oktattalak ki.
- De igen. Miattad vagyok ilyen.
- Milyen?
- Felnyitottad a szemem.
- Attól nem lehettél neveletlen.
- Nem is az vagyok.
- Hát mi vagy?
- Nem tudom. Olvastam verseket. Rengeteget. Rengeteg boldogtalan ember írta ezt a rengeteg... boldogtalanságot. Undorodom a versektől.
- És a zene?
- Attól is. Miféle emberek voltak ezek, akik állandóan a lemondásról, halálról, elérhetetlen nőkről írtak? Fúj. Gusztustalan mind. Nem is zongorázom többet.
- Most nem is tudnál – válaszoltam némi cinizmussal.
Elnevette magát. Hirtelen ragyogni kezdett a szeme. Zölden, a zöld édességével. A május édességével. Elfordult tőlem, s hagyta, hadd gyönyörködjem a profiljában. Örültem, hogy nevet.
Mikor tizenhét éves lett, visszakapta a nevét. Újra Kinga lett. Örültem neki, hiszen a neve csilingelni kezdett. Az édesanyja szájából apró kis csengettyűként szólt, az apjáéban vidéki templomharang, mely vígasságra kondítja össze a népet. És ha én mondtam: Kinga, akkor zsenge lombként repkedett a barna szélben. Csodaszép nőként már nem volt magányos. Vagy még inkább az lett. Ezt nem tudtam eldönteni. Mindenféle fiatalember jött, csöngettek, rajongva szóltak, az apjával előzékenyek lettek, fülig érő szájjal köszöntötték, s az anyja előtt úgy hajlongtak, mintha az a királyi család nagyasszonya lenne.
Húszéves korában férjhez ment. Idegenül hatott a menyasszonyi ruhában. Sápadtnak tűnt benne. Nem az arca vagy a bőre, a lelke. Még mindig sokféle színűnek láttam. Reggel az álmosság szürkesége jellemezte. Dél körül halovány arany derengett az arcán, délután mindig zöld volt, mely ígéret volt és csábítás. A vacsoránál elvesztette a színeit, láthatatlanná vált. És most, ahogy az orgona zúgott a templomba, ahogy ráterpeszkedett a falakra, s vitte őt, felemelte, elvette a lábait, csak fehér, ismeretlen gomolygássá vált.
Évekkel később anya lett.
Alig ismertem rá. Mindig gyermekként tűnt fel előttem. Ahogy a gyermekei, úgy ő is idegen lett. Keveset beszélgettünk, már nem örült nekem, úgy bánt velem, mint egy távoli rokonnal. Hosszan elnéztem, kerestem benne a régi kislányt. És leginkább önmagam.
Mikor az apját temettük, sápadtan állt a sír mellett. Kíméletlennek tűnt. Mikor mindenki elment, hosszan zokogott. Újra a régi kislány lett. Úgy szeretett, ahogy csak a gyermekek tudnak szeretni. Az ártatlanság önzésével. Megsimogatta a soványka fejfát, s az apját szólongatta. „Viszlát, drága apa!"
Elképzeltem, hogy egy-két évtized múlva az én sírom előtt is így áll. S csak annyit mond:
- Viszlát, drága bátyus!