Dr. Németi János emlékére

  A tavaszi vakációt már alig vártuk. Összeverbuválódott a csapat, csupa diákokból, de csatlakozott hozzánk a közeli telepről néhány cigánylegény is.
A gyülekező a mi udvarunkon volt, a kamránkat meg raktárnak használtuk, mint kiderült alig volt hely benne a sok régészeti lelettől. Jancsi bácsi fürge járásával befutott hozzánk a busztól, csak pár száz méterre laktunk a református templomtól, ahol a busz megállt. Aztán szedtük a cókmókjainkat és neki a Homokosdombnak.   Ott tanultam meg, hogyan kell előkészíteni a terepet, hogyan kell eltávolítani a felső futóhomok rétegét, hogyan kell vigyázva ásni, majd leletet, sírt kibontani. Természetesen az első megtalált sírtól kezdtük, kimerítő módszerrel kétméteres kutatóárkokat húztunk egymás mellé párhuzamosan, gyakorlatilag teljesen lefedve az adott területet. Az a barna réteg, amit már említettem, az egy réz- és bronzkori település járófelszíne volt, amibe beleástak a kelták, halottaik számára. Így párhuzamosan három kort tártunk fel egyszerre, nagyon érdekes volt, különösen a Baden-Pécel rézkori kultúrkörbe tartozó leletek.
  Igen vidám társaság verődött össze, a munka mellett mindig a hülyeségeken törtük a fejünket. Egy Pataki nevű petri srácot kopasz feje miatt Ibrahimnak neveztünk el. Mellettünk a dűne aljában a szép sárga, hullámos futóhomok sivatagi tájat idézett, elneveztük Szent sivatagnak, ahova Ibrahimmal elzarándokoltunk egy -egy inget a fejünkre terítve, úgymond imádkozni. Persze ezt is lógásnak tekintette Jancsi bá', és erős lapátfenyegetéssel, persze ő is tréfából, a térdelő pozíciónkból visszaparancsolt a sáncba. Baumann Misi nevezetű kollégánk (aki Csomaközről érkezett, sovány, kilógó bordájú, mellkasán hosszú operált, rosszul összevarrt sebbel) miután minden cigi elfogyott, heveny nikotin-elvonási tünetekkel küszködött. Igaz, ez már a nyári vakációban történt. Annyira nyavalygott, hogy szíves figyelmébe ajánlottam a tőlünk nem messze fekvő, már leszedett dohányföldet. Nosza, el is futottunk odáig, még maradt jócskán csontszáraz levél, ami érintésünkre morzsolódott.
  Dohány már volt, de papírja nem volt senkinek. Valamelyikünk elkapott egy szél kergette újságpapírt az aljban, az is száraz, repedt volt, de megtette. Ebbe gyűrtük bele a kezünkben összetört dohányt, úgy jó vastag, szivar jellegű valami alakult ki belőle. Misi, a tünetes, erősködött és pattogott az első slukkért. Egymásra néztünk, hát legyen. Akkorára már mindenki letette a szerszámokat és a jelenetet figyelte. Misi, akiből később pap lett, átszellemült arccal vette át a szó szoros értelmében ropogós hibridet, majd a felkínált tűzhöz tartotta azt és mélyen beleszippantott, teli tüdőre, talán gyomorra is, mert pár másodperc után az átszellemülést halálos sápadtság váltotta fel — olyat köhögött, hogy a valami messzire repült a szájából lángra kapva, ő meg fenékre huppant és elterült a forró homokban. Locsoltuk erősen vízzel míg magához tért, utána is sokáig bambán ült a kutatóárok szélén.
  A munka folyt tovább minden évben, minden vakációban. Elmaradtak emberkék újak jöttek, lassan felástuk az egész dombtetőt. Apám kamrája megtelt a papírzsákokba csomagolt leletekkel, mi gazdagabbak lettünk rengeteg régészeti és ásatási emlékkel. Csontosoknak nevetek el bennünket a faluban, mert a temető korai (hallstatt) fázisában még csontvázasan temetkeztek, a távozó mellé áldozati edényekben ételt, italt, fegyvereket, szerszámokat temettek. Későbbi (La Tène ) fázisban már hamvasztották halottaikat, a csontmaradványokat a halotti máglyáról leszedve tették a sírgödörbe, a máglya minden maradékával, és ebben a fázisban is számtalan áldozati edény került a sírba. Egy sírban például az elhunyt mellett egy vaddisznó fejét találtuk egy hasítókéssel a koponyájában. Rengeteg bronz kar- és lábperecet, kapcsolótűt (fibula), azon kívül rituálisan összehajtott fegyvereket ástunk ki, ezek közül egy kard világhírű lett.
  A domb aljában a homokból kis forrás bukkant elő, azt tisztogattuk, abból ittuk a friss, üde vizet, hisz a nagy melegben literszám fogyott a folyadék. Néha libák tévedtek arra, a forrásfelelős kötelessége volt elkergetni őket. Bolond vagy Csillag Irén, a félkegyelmű cigánylány sokszor próbára tette a türelmünket, mert a forrásunk valahogy szúrta a szemét, ezért Kis Tibi az épp kéznél lévő műanyag bödönnel alaposan eldöngette. Egyébként Irén nagy utazó volt, kiállt az országútra és amerről jött egy kocsi arra ment, vagy Mihályfalvára, vagy Nagykárolyba, mindegy volt neki.
  Teltek a napok és a vakációk, „Csontosok” minőségünkben a helyi focicsapat hívott ki bennünket egy kispályás meccsre. Nagy izgalomba jöttünk, gyorsan mezt készítettünk. Fogadás volt, mindenki letett egy összeget, mindkét csapat részéről, a győztes mindent visz alapon. Nagy híre ment az eseménynek, sokan voltak kíváncsiak az iskolapályáján lezajló meccsre és láss csodát, szégyenszemre elporoltuk a focistákat, akik szégyenükben elkullogtak és a Braseria egyik sarkából figyelték savanyítva, mint hörpöljük fel, nekik célzott csipkelődések közepette, az egész nyereményt.
  Jancsi bácsi sokszor a két leánykáját is nálunk hagyta, anyám vigyázott rájuk egész nap. Sok viccet meséltünk munka közben, Jancsi bá' is élen járt ezekben. Elterjed a faluban, hogy mi sírokat ásunk ki, beindult a beszéd, hogy biztos azért nem esik az eső, meg egyebek. A patkó alakú dűne ölelésében egy Zoli nevű cigány lakott a fiával, Csucsuval.
 Egyszer látjuk ám, hogy a közeli disznóneveldéből, amit Keccesnek neveztek, Zoliék egy döglött malacot szereztek. Megindult a dombtetőről az elkészítésre irányuló rengeteg kulináris javaslat, olyannyira, hogy ezek már nem merték kint perzselni a malacot, hanem látjuk egyszer, hogy a viskó vályoghézagjain és tetején ömlik a füst. De őket estig nem láttuk. Csucsu szívesen hasalt a kihányt homokon, nézte ügyködésünket. Sokszor megkínáltuk egy kis ebédmaradékkal, amit rendszerint el is fogadott. Akkor is ott hasalt, mikor egy két  méter mélyen lévő, elég egészséges csontvázat bontottunk ki, majd másnap megint jött. Jancsi bá' épp akkor csomagolta el maradék kenyerét, szalonnáját. Meglátva barátunkat felajánlotta azt a fiúnak:
- Gyere Csucsu, egyél egy kis szalonnát.
- Egye meg maga, aval a halattas kezivel! – replikázott Csucsu és nem láttuk többet.
  A dombtető kiürült, a nagykárolyi múzeum gazdag leletanyaggal telt meg, mi nagyobbak felvételizni mentünk az érettségi után, több - kevesebb sikerrel.
Ha a Homokosdomb emlékezni tudna, biztosan többet mesélne.
  Sikertelen egyetemi felvételeim után munkát kerestem, két év ingázást követően Szatmáron albérletbe költöztem, egykori homokosdombi pajtásom Kassai István, a “Nagyfőnök” társaságában. A bandát, amelyet még Bandika, a tulaj, Karcsika , a szomszédom és mások alkottak, elneveztük a vidám fiúk társaságának. Volt ott a szesztől kezdve  a szerelemig mindenkivel minden, csak szomorkodás nem. Két vidám fiús év után apám befizetett egy háromszobás, első emeleti lakásra a 16-os lakónegyedbe, odaköltöztem, majd megunva a csavargást, megnősültem.

  Piskoltra már ritkán járok, telik az idő, fogy a rokonság, a fiatalabb rokonok már más dimenzióban élnek, néha még köszönünk is egymásnak a “fészbukon”, vagy nyomunk egy lájkot egy-egy posztolásra.
…. Néha még látom Németi János fürge lépteit, ahogy lesétál a dombról és átlép az emlékezés örök, feltáratlan régészeti lelőhelyére, talán egyszer majd int:
-Jóska, hozzad az ásót, lapátot!