2025. július 14. hétfő,
Örs, Stella napja.
Kalendárium

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 George Sandot nem hívták se George-nak, se Sandnak. Férfineve ellenére nő volt. Egy idoben a legolvasottabb, leghíresebb, sot leghírhedtebb regényíró volt egész Európában. Romantikus, olykor vadromantikus történetekkel szórakoztatta, egyszerre lelkesítette és botránkoztatta olvasóit, kritikusait, még az államférfiakat is. Hiszen eloharcosa volt a nok egyenjogúságának, küzdött a szerelem szabadságáért, ünnepelte a munka hoseit, hangos szót emelt az elnyomottak, az üldözöttek, a nyomorgók érdekében. A korai feministáknak ugyanolyan irodalmi példaképe volt, mint a korai szocialistáknak.

...
 Akik járatosak a magyar irodalom század eleji történetében, általában azt vallják, hogy A zöldköves gyűrű a legjobb magyar regények egyike. Ez a harmincesztendős korában meghalt fiatalember, aki előbb Kolozsvárott földrajz-történelem szakos tanárnak készült, majd Nagyváradon újságíró lett, és már közben tizenkilenc éves korában elnyerte egy történelmi regénypályázat első díját, huszonegy éves korától kezdve a budapesti újságok és folyóiratok legnépszerűbb szerzői közé tartozott, akinek novelláit ugyanolyan szívesen közölte a haladó Nyugat, a mérsékelten liberális-demokrata Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava. Mindenkihez tartozására mi sem jellemzőbb, mint hogy egyik regényét folytatásokban a katolikus egyházi érdekeltségű Élet, egy másikat a zsidó hitközség lapja, az Egyenlőség közölte.

...
 Emily a yorkshire-i Thorntonban született Patrick Brontë és Maria Branwell ötödik gyermekeként (a hat közül). 1820-ban a család Haworth-ba költözött, ahol édesapja káplán lett. Ebben a környezetben mutatkozott meg igazán tehetsége az irodalomhoz. Gyermekkorában, édesanyja halála után, a három nővér - Charlotte, Emily, Anne - és fiútestvérük, Branwell képzeletbeli birodalmakat találtak ki (Angria, Gondal, Gaaldine) és történeteket írtak hozzájuk.

1837 októberében Emily nevelőnőként kezdett dolgozni Miss Patchett női akadémián Law Hill Hall-ban, Halifax közelében. 1842 februárjától Charlotte-tal egy magániskolába járt Brüsszelbe, majd iskolát nyitottak az otthonukban, ám nem voltak tanulóik.

...
Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

 

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).

...
 Az opera első nevezetes reformátora: abban a korban működött, amikor e műfaj - öncélú virtuóz áriák merő sorozatává válva - már feladta eredeti rendeltetését, a drámai kifejezést. Gluck, német születésű létére cseh és olasz zenei kiképzésben részesült (Milánóban Sammartini növendéke volt), és pályafutása is nemzetközi jelentőségű. Számottevő európai operasikerei után Bécsben volt udvari karmester, 1774-79 között a párizsi Nagyopera mutatta be operáit. Utolsó éveit Bécsben töltötte. Zenéjében sikerült megragadnia az antik dráma fenségének, hősei nemes jellemének meggyőző kifejezését.
...

 Mint az első idők sok szentjéről, Tamásról is csak néhány vonást őrzött meg számunkra a hagyomány. Alakja úgy áll előttünk, mintha valami régi festmény volna: ha a festő nem írta volna fölé a nevét, vagy nem festett volna rá egy szalagot, amiről leolvasható a kiléte, nem tudnánk megállapítani, kit ábrázol, annyira általánosak a vonások. Bizonyos mértékig így van ez minden szent esetében, aminek az az oka, hogy nem annyira a személyük a fontos, mint inkább az, amit az életük mutat nekünk, s amit az Egyház a szentté avatásukkal és az ünnepükkel elénk akar állítani.

...

 "... Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, -mint fentebb mondottuk- nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitianak, aki feleségül vette Dentumogyerben Önedbélia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta...
...Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből patak fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak -ami latinul annyi mint szent-, mivel az ö ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők..." 

...

 "Minden idők legnagyobb norvég írója az 1920-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Knut Hamsun, az impresszionista próza első számú mestere. Fő művét, egyben legismertebb alkotását találjuk ebben a kötetben. Az őserőt sugárzó remekmű az emberi fennmaradás és megélhetés lehetőségeit vizsgálja. A regény az ugart feltörő, otthont és családot teremtő paraszt házaspár kemény emberségének, büszke tragikumának történetét mutatja be. A lebilincselő elbeszélés kortól, politikától, minden befolyástól mentes és független, örök időkre szóló érvényes példát ad az emberi megmaradás, méltóság, a lehetséges kiteljesedés, az emberhez egyedül méltó élet lehetőségéről."

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 20.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Hajnalpart csodái

- És ez a kislány te vagy! – mondta a nagyobbik lány, ahogy az aprócska kislány befejezte a történetet, és szomorún lebiggyesztette apró ajkát.
- Igen, a történet az enyém is. A folytatását tekintve egészen az enyém.
- És a királynővel mi lett? – kérdezte a lányka.
- Vele már találkoztál.
- Hiszen rajtad kívül senkivel nem találkoztam a városban.
- Találkoztál! – kiáltott a kislány, s nyugat felé mutatott.
- Kal Kadaran? – kérdezte Ágnes, de inkább mintha magát vallatná, s maga előtt akarná bizonygatni, hogy miféle gonosz csapdák sorát járta eddig is végig.
A kislány hevesen igent intett a fejecskéjével.
- A boszorkányherceg. Ő volt. Tehát maga is boszorkány.
- Nem az, ő nem férfi vagy nő. Mindkettő és egyik sem. Szörnyeteg, mely bármikor alakot vált. Minden gonosz benne van, még az apám lelkét is kifosztotta. Ezer és ezer megrontott lélek börtöne az a gonosz test.
A lányka meglepetésében nem tudott mit mondani, ezért inkább hallgatta ezt a különös és elvarázsolt királykisasszonyt, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála, s mégis ötvenszer idősebb.
- És nézd a keleti partokat! A godorani kalózokkal szétlőtték a várost, s most is a partokhoz közel vannak. Délben idelátszanak, mikor felhőtlen az ég – mondta lelkesülten a kis Remény hercegnő.
De lelkesültsége telve volt lemondással és fájdalommal. Inkább hevület volt ez, nehéz és fájó megtörtség.
- És a többiek? - kérdezte a lányka. – Itt minden annyira kihalt. Az emberek eltűntek, és állatokat is alig lehet látni.
- Meghaltak… Elmenekültek… Elbújtak – mondta a kicsiny leányka. – Csak én maradtam itt.
- És te miért?
- Én a remény vagyok, s ha ez a világ elpusztul, azt is túlélem. Amit látsz rajtam, a bőröm, a húsom, a szemem, orrom, szám… mind elég majd egyszer, eltűnik vagy szétoszlik, de a lelkem megmarad. Azokkal, akik hisznek bennem. A reménytelenség ellenében születtem, s a hitem tart meg.
Ágnes ámulva hallgatta ezt a mesebeli lényt, s azt érezte, hogy ennyi bölcsességhez valóban évszázadok kellettek.
- Gyere velem! – kiáltotta hirtelen, s előreszaladt. Gyere utánam a kertekhez! – és már szaladtak is az apró lábak, s vitték a csöppnyi kis testet magukkal, és a hosszú, csigákban leomló hajfürtöket.
Így hát a lányka is futni kezdett, egészen fel a függő kertekhez.
Most látta, hogy azokat alulról hatalmas gépezetek tartják, melyek általa soha nem látott bonyolultsággal mozgatták ezeket a magasba lendülő kerteket, melyeket bástyás kilátók, apró tornyok, kis parkok és szökőkutak ékesítettek.
- Lépj ide! – mondta Remény, s megvárta, ahogy egy vörös köves útra lép óvatosan a lányka.
Amint biztosan álltak ott mindketten, az út megindult fölfelé. A lányka nem ijedt meg, mert nem valamiféle őrült száguldozással haladt felfelé, hanem lassan és élvezetes könnyedséggel, hogy az utasa kényelmesen érezze magát.
A kicsinyke lány mögötte állt, s úgy magyarázott.
- Minden parkhoz vezet mozgójárda, s vannak gyorsjárású liftek és lovasoknak utak, de legtöbb a gyalogösvény a sétálni és andalogni kedvelőknek. Az apám mintha magának építette volna ezeket.
A lányka, ahogy emelkedett, most láthatta, hogy a kupolák nemcsak aranyos ragyogásúak, hanem a legszebb ötvösmunkával kidolgozottak. A tetejükön a legmesteribb kézzel megalkotott szobrok voltak láthatók, s mind drágakővel felékesített remekművekként hirdették a Birodalom mindenekfelettiségét. Palotákat is látott olyan magas tornyokkal, minőket el sem tudott képzelni. A kertek elhagyatottságuk ellenére is szépek voltak, ahogy a vadrózsa felfutott a fehérmárvány falakon, ahogy a vadkörte ezernyi csillámló lámpaként aranylott az ágakon, s a sárga füge milliónyi rézpénzként remegett a vadul elburjánzó lombsátrak kincstárában. A szökőkutak szomjasan tátogtak, talán száz év is eltelhetett, mióta karcsú vízsugarak ezüstözték be a parkok zöld és aranyló látomását.
A fehér szobrok mára megszürkültek, az oszlopsorokkal körbevett templomok is leromlottak, kormosan és piszkosan várakoztak pusztulásra ítélten. És mikor felértek a legmagasabb függőkertig, ahonnan már csak a kör alakú és még mindig lebegő Világkönyvtár állt, s belőle kinövő és a felhőkbe vesző felhőpalota állt, a lányka önkéntelenül is felkiáltott:
- Mennyi szépség!
Alant kéklő és aranyló sejtelemben ömlött eggyé ég és föld, s felettük óriásfelhők úsztak lustán, de fenségesen, mintha az ég megőszült szakálla volna mind.
A Felhőpalota négy oldalából mélykék vízesés hullott alá az alattuk hömpölygő semmibe, melyeken néha fehér habok rohantak keresztül.
- Ilyen lehet a mennyország! – suttogta maga elé a lányka, mire Remény így válaszolt:
- Így szerette apám a királynőjét. Amit itt látsz, az emberi szenvedésből és nyomorúságból épült. Ezért kell elpusztulnia.
- Hogy érted ezt? – kérdezte lányka, mire a kisleány kelet felé mutatott.
- Látod azt a hosszú fekete vonalat?
- Igen, látom. Valószínűleg viharfelhők.
Remény szomorúan fordult el, majd remegő hangon válaszolt a lánykának.
- Igen, vihar lesz. A kadarani és godorani kalózok flottája egyesült, s még néhány nap, s szétbombázzák a várost.
A lányka elgondolkodott, majd elindult a mozgó járda felé.
- Szólnunk kell a többieknek!
- Már tudnak a társaid a támadásról – felelte Remény, majd kedveskedő fintorral a szája szögletében hozzátette: - Inkább nézzük meg a világ könyvtárát és a palotát!
A lányka hirtelen nem tudott mit mondani, hanem csendes biccentéssel mondott igent.

A Világkönyvtár egy hatalmas kör alakú épület volt, melynek a kupolája felett volt a Felhőpalota, melyet sok száznyi gép tartott a levegőben.
- Nem eshet ránk? – kérdezte aggódva a lányka.
- Talán még néhány évet kibír. Utána rászakad a városra, s mindent maga alá temet.
Ezután a légihídra szálltak át, melyet halk duruzsolású gépek vezettek át a Világkönyvtár épületéhez.
Most ámult csak el a lányka, ahogy beléptek. Az épület nagyobb lehetett, mint a kis kikötőváros, ahonnan a lányka jött. Nem láthatta a végét, mert olyan óriásira tervezték, hogy a halandó porszemnek érezzem magát itt. A falakon csak könyvek voltak, s mind pompás bőr- vagy acélkötésben, díszes aranyozott betűkkel.
- Ők micsodák? – mutatott lányka a gyermeknagyságú gömbökre, melyeknek négy karjuk volt, s egy szem pislogott a testükön. Néhányuk hirtelen felemelkedett, amint észlelték a két gyermeket.
- Ezek is apró gépezetek. Ők tartják tisztán a könyveket és az épületet. Bármely könyvet elhozzák neked, s az új könyveket rendszerezik. Sok százan vannak, bár már a fele elpusztult vagy leállt. Ott van egy! Az elpusztultak egyike! – mutatott Remény a folyosókon lévő oszlop mellé, ahol egy horpadt gömb hevert.
A test szétnyílt, s fogaskerekek sokasága látszott a gömb belsejében. Ezernyi apró rugó, kar és vezeték fogta eggyé ezt a bonyolult szerkezetet, mely romlásában mély szánalmat keltett a lánykában. Egy a hason lévő lámpa még villogott, de a szerkezet már a végét járta. A négy karból kettő kiszakadva a földön hevert, az egyik végtagnak csak a csonkja meredt felfelé, a maradék ép kar pedig élettelenül hajlott rá a gömbtestre.
Néha megálltak, máskor előre rohantak. Így mentek előre, miközben a kupola állandóan változott. Hol a csillagos eget mutatta, melyen üstökösök száguldottak alá, máskor alkonyatot vagy napfelkeltét láthattak, ahogy felnéztek.
Hajnalparton soha nincs éjszaka vagy alkonyat. Dél sincs, s nincs ború vagy viharos ég. Ezért kellett a régi nagy művészeknek festmények, tükrök és gépek százaival ezt a látványt megteremteniük. Több ország vagyonát láthatod ebben a kupolában – mondta Remény, miközben apró ujját a magasba emelte.
Mikor az ég elsötétült, a végtelen könyvespolcok világítani kezdtek, s a mindenhol mellettük álló írókat és költőket ábrázoló szobrok is aranylón világítottak.
Ágnes éppen akkor emelt le egy vaskos könyvet, mikor a kupola elsötétült, s százezernyi csillag fényes szilánkja ragyogott fel. A könyvből is kellemesen vibráló fény kezdett világítani, a betűk kellemes vibrálása szinte simogatta a tekintetet. S mikor összecsukta a könyvet, a fények kialudtak.
- Milyen csodás! – mondta a lányka, s újabb és újabb könyvekbe olvasott bele.
Volt olyan, amit csak két kis gépsegéddel tudott olvasni, olyan nagy volt.
- Látom, a két folyó népeinek történetét olvasgatod – mondta Remény, s a lányka mellé állt.
Hajókat láttak, melyek a levegőt szelték át. Íjászokat és lovasokat. A légi uszályokból apró hidakon átvonuló páncélos hadseregeket.
- Ez már rég elmúlt – mondta Remény. – Már csak egy háború vár ránk. És ha az elkövetkezik, minden elpusztul. Még te is…
A lányka remegve lépett távol a hatalmas könyvtől.
- Így lesz! Hiába is kétkedsz! – mondta az apró kislány, s elindult előre a végtelenül magas és hosszú folyosón, miközben felettük kigyúlt a hajnal, s a hatalmas kupola vetítette képen az eget beszőtték vörös és rózsaszín napsugarak áttetsző hártyái.

- Ez a terem a most készülő könyvek terme.
A lányka a csodálkozástól újra csak elámult.
A magasban száznyi könyv lebegett. Némelyik az elején volt nyitva, mások a közepénél, s alig egynéhány a végén.
A lapokon pedig sorok jelentek meg, s mikor egy oldal megtelt betűkkel, a könyvben láthatatlan kezek lapoztak, s újabb betűk, szavak és sorok szaladtak végig a nagy sárga lapokon.
- Egykor több ezer ilyen könyv lebegett, ma már alig néhány – mondta Remény elszomorodva a látványtól.
Órákig sétáltak, s hol bele-bele néztek egy-egy roppant méretű lexikonba, aztán a kis gömbök felkapták a nyitva hagyott könyveket, s visszavitték azokat a helyükre.
- Az már ott az egyszer majd megírandó könyvek helye – mondta Remény, s messzire előremutatott.
- De hiszen csak egy könyv van itt, mely felemelkedett – felelte Ágnes.
- Igen, az utolsó.
- Miért az utolsó? Nincsenek már költők, írók, históriások? – kérdezte a lányka.
- Nincs már szükség rájuk. Kal Kadaran felemészti Hajnalpartot, s akkor meghal az irodalom és a história. Elpusztulnak a tudományok, s csak a sötétség marad. A művészetek fellegvára már leomlott, a festmények elhamvadtak, a szobrok törmelékké esnek szét. A zene temploma is elnémult. Nincs már, aki énekeljen, vagy a hangszereket megszólaltassa. A húrok elpattantak, a billentyűk kiestek, a trombiták bedugultak, kilyukadtak vagy szétrepedtek. És már nem énekel senki. A könyvtárban még megvannak a zeneművek, de nincs már, aki megfejthetné a partitúrák titkos nyelvét.
Felettük lebegett a hatalmas kupola, a falakon millió és millió könyv ragyogott, mikor rájuk borult a néhány percnyi éjszaka gyönyörű illúziója, s csak az apró csillagok adtak itt benn vigaszt.

- Ez vissz bennünket a Fellegpalotába – mutatott Remény a liftre, mely egy színarany ketrecnek tűnt először, de az ablakai pompásan metszett üvegek voltak a legszebb rajzolatokkal. Beléptek, mire gépies surrogás hallatszott, s két aranyhártyás szárny emelte meg a liftet.
Oly gyorsan remegtek, hogy szinte repítették a liftet felfelé.
- Ma már ez is csak kripta – mutatott felfelé a felhőkbe tűnő toronyra az apró lány.
- Kripta? Kinek vagy kiknek a kriptája? – kérdezősködött a lányka, s összehúzta a szemöldökét.
- Majd meglátod – mondta Remény egykedvűn.
A surrogás hirtelen megszűnt, a lift megállt.
Ágnes ehhez hasonlatos épületeket csak képeslapokról látott ezideig, s most olyannak tűnt a látvány, mintha a legnagyobb székesegyház egyike előtt állna. A milliónyi aranycserépből álló kupola alatt három emeleten sorakoztak az ablakok, s minden ablak mellett egy márványszobor állt a legfinomabb vésővel faragva. Az épület oldalán négy magasba szökő torony emelkedett, melyek még a kupolán is túlnyúltak.
A hatalmas ajtó kicsinynek tetszett az épületóriás mellett. Mikor beléptek, egy ijesztő méretű csarnokban találták magukat.
A kupola freskója alatt húzódtak az emeletek, s azokból szobák tucatjai tátogtak az ere járóra. Mindegyik tárt ajtóval állt, ahonnan száznyi fénypászta áradt be a porszemnyi nagyságú két gyermekre. Az emeletek közt festett üvegablakok szórtak sejtelmes fényeket a díszes márványpadlóra.
Középen egy dombnagyságú acélgömb emelkedett.
- Gyere! Megmutatom! Csak neked! – mondta a kislány, s megfogta a nála alig nagyobb társa a karját. – Itt van az apám eltemetve.
A kislány két tenyerét rátette a gömbre, amely az érintéstől szétvált, s belsejéből nagyméretű kőszarkofág tűnt elő.
Egy férfi feküdt kőből kifaragva, mellkasán egy hosszú és aranypengéjű kard feküdt. Arca végtelenül szomorú volt.
- Itt van a város és a birodalom utolsó királya. Én hozattam ide, miután a királynő elhagyta a várost, amelyik fellázadt ellene. Békét akart teremteni, s bármit tett, háború lett belőle – magyarázta a kislány megtört hangon.
- Tudom, hogy nagyon fáj! - vigasztata a nagyobbik lány a kisebbet.
De ilyenkor az ő fejében is kavarogni kezdtek a gondolatok, hiszen ott volt Péter, akiért elindult. És most rejtekhelyeken bujkálnak a többiek, a kis barátja, a halk szavú és titokzatos szellem, a két herceg, s most ez a kislány, aki félezer éve siratja az apját, s nem tud megöregedni és meghalni. Összerázkódott, ahogy az édesapja jutott az eszébe. A saját, rég látott apja, akivel olyan komiszul viselkedett az utóbbi napokban.
Lehet, hogy ő is így fekszik valahol, messze, mert belehalt a gyermekei után való sóvárgásba…
Ahogy ott álltak a hatalmas ablak előtt, s bámulták a pusztítás iszonytató freskóját, önkéntelenül is megölelték egymást az apró Remény hercegnővel. Mintha régről ismernék a másikat.
Ebben a pillanatban a színes üvegablakok megvakultak, a hatalmas kripta elsötétült, majd óriási robbanás rázta meg a levegőt.

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007