2021. október 16. szombat,
Gál napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Emigráns Napló 3.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

  Most, hogy hirtelen ennyi remete támadt ebben a honban, akik a kv. okán otthon mulatják az időt, egyre élesebben látom a különbséget az önkéntes emigráns remeték, s a kényszer okán otthon maradottak között. Számukra ez egy teljesen új szokatlan helyzet, míg nekünk már lassan életforma, szabad vállalkozás. Eltűnődöm azon, hogy azok a csibészek, akik megalkották ezt a biológiai fegyvert, bekalkulálva minden eshetőséget és következményt, valószínűleg egy valamivel nem számoltak. Nevezetesen a gondolkodó, magába szálló, a helyzetéhez igazodó, azon változtatni képes emberrel. Az ok okozati összefüggéseket felismerő, s a mindent újraértékelő élet reakcióival nem számoltak. A gazdásági recessziót követő lelki progresszióval, a felszabadult, jól kihasznált idővel együtt járó minőségi ugrással. Akaratlan eszközei voltak egy magasabb tervező célkitűzéseinek.  Lehetne így is, de tartok tőle, hogy ez az állapot csak tovább mélyíti a meglévő egzisztenciális különbségeket az emberek között. Amint arról már fentebb szóltam, hogy négymillió szegény ember van az országban, akiknek nincsen elég tartalékuk a „maradj otthon” bulikra”. Ezek a bulik egyúttal tesztelik is a tartalékok nagyságát, most minden nyilván valóvá lesz: ki meddig bírja? A kis nyugdíjas, aki most végképp elvágódott külvilágtól, s egy rosszullét esetén nem tud még telefonálni sem, vajon a párizsis, csirke farhátas bácsik, nénik sűrű, szürke tömege kit érdekel? A programok, döntések továbbra sem vesznek tudomást a szegény emberről, a nagyszabás tervek, csupán a lakosság egy részét érintik, azokat, akiket eddig is szoktak. Valami azt súgja, hogy most sem lesz nemzeti összefogás, mert a kialakult válság, bár egyformán érint, vagy érinthet mindenkit, csupán tovább mélyíti a szakadékot. Akinek volt, van miből, az képezhet, akinek eddig sem volt, nos, az ugyan miből képezzen tartalékot s bulizzon egy jót otthon. Ami rajtunk múlik az nem sok, csak annyi, hogy tegyük meg a magunk szűk körében azt, hogy figyelünk magunkra, s a ránk bízott életekre, lelkes lényekre. Ember az emberhez, ezt mondta mindig a mi Babánk, mikor lehajolt az öregekhez, vagy az elesettekhez. Itt és most, nem tehetünk mi sem másként. Alternatív életet kellene élni mindenkinek ahhoz, hogy értse azt az áldozatot, amelyet már meghoztak egyszer értünk!

Reggelre megérkezett a sólyom is, beköszönt a szarkáknak, s megfontolt szárnycsapásokkal emelkedni kezdett, spirális körben felfelé, termikeken lovagolva, gyönyörű körökben, s olyan gyorsan, hogy két percen belül szem elől tévesztette a remete. Úgy döntött, hogy ma már nem néz több híradót, nem hallgatja meg a híreket. Inkább körbe járta a területet, s amint felpillantott a mély csöndben úszó domboldalra: egy őzpár nézett vissza rá. Bólintott nekik, amint a régi ismerőseinek biccent az ember, s az őzek eltűntek a domb mögött.

Itt most minden az élet ellen irányul, s Lucifer ilyenkor élvez folyamatosan a gatyájába. Ezek a tagbaszakadt, délutáni csöndek, mélységes mély hallgatása ennek a kora áprilisi estnek, vihar előtti hangtalan szuszogása az ismert tájnak. Hirtelen szélroham s örvénylő portölcsérek takarnak el egy percre mindent, azután megáll a szél oly hirtelen, ahogyan jött, úgy tűnik tova a semmibe.  A fél-kerek hold fehéren vigyorog odafent, s lassan esteledni kezd, s a csillagokban azért bízhatunk még. Mindent betetőző végjátékát játssza az ember. Nyakunkba szakadt a jelenné vált jövő, s a holnapi célod sem lehet más, mint eljutni holnap utánig. Ebben az egyre súlyosodó tavaszban már alig emlékszik valaki, hogy volt itt nemrég egy karácsony is.  A vergődő idő újra nagyhetet hoz elénk, mely holnap kezdődik. Rákóczi 1735. április 8-án, nagypénteken adta át lelkét a teremtőjének, 1860. április 8-án, húsvétvasárnap pedig gróf Széchenyi István életét oltotta ki egy pisztolylövés. Különös dolgok ezek… Erre a hétre ragyogó időt ígérnek a madárjósok, ránk mosolyoghat az ég. Ettől függetlenül a természet a neki rendelt törvények szerint él, akárcsak a benne, s vele harmóniában élő állatok itt a telephelyen is, mind megtalálják a számításukat. Csak mi emberek vesztettük el a kapcsolatot vele, s ezzel együtt a valódi életbe visszavezető út Ariadné fonalát is. Tehát nagyhét következik, s az élő reménység ereje tartson meg bennünket!

A remete korán ébredt, hajnali háromkor szólította a természet, s utána már nem feküdt vissza, nem volt érdemes arra a szűk félórára. A telehold rusnya, kövér pofájával még fenn virított a csillagos ég közepén, s az örökké hangoskodó fácánok is elbóbiskoltak a fészkükön. Eltűnődött, hogy milyen óriásira tud nőni mostanában a csönd. Nagycsütörtök hajnala. Olvasta az Evangéliumot, az utolsó vacsora örök történetét, s arra gondolt, hogy igazság nélkül nem szabad senki.  Egy beteggé hazudott kor csak rabbá teszi a lelkeket, elvakít mindenkit szemfényvesztő illúzióival. Aki most szabadnak hiszi magát, azon csörög legjobban a bilincs, s úgy látszik, mintha menne, pedig áll. Új fegyelmezettséget követel meg ez a kor mindenkitől, különösen a szakadék szélén egyensúlyozva…

Csöndes nagypéntek, szombat otthon, s vasárnap a hegyen, barkák, kerti virágok a vázában, esteli mécsesek, hétfőn újra szolgálat. S a csönd folytatódik kívül-belül. Olvastam valahol a feltámadás szomorúságáról, a halhatatlan lélek öröklétre riadásáról, amely olyan lehet, mint az élet legelső pillanata: hunyorgó szemmel nézünk a napvilágba. Ilyen gondolatok támadtak bennem ezen a rendhagyó ünnepen. Ha volnának az időn átívelő egységes hagyományaink, talán az emlékezés könnyebb lenne, s nem ilyen töredékes. Tomboló kórság, aljas szándékok tobzódása, s itt e hazában az újra eljátszott lehetőségek kakofóniája. A reménység a tisztább lelkű életre, a porhüvely vágyakkal terhes kínlódása. De a tavasz mégis elindult, megy megállíthatatlanul a maga útján, vándorló frontoktól függetlenül. A domboldal zöldellni kezd, s a gyümölcsfák újra virágba borultak, s csak a méhekért aggódom, mert pusztulnak miattunk. Nélkülük minden virágzás hiába való. Most, ahogyan elnézem itt a már leveles nyárfákat, juharokat, s a készülődő akácok ágain a pici zöld levélkezdeményeket, melyek sejtetik a folytatást, könnyebb lesz egy kicsit a szívem. Teremtett törvényei szerint él az élet körülöttünk, tőlünk függetlenül. Sokat van eszemben az öreg hadmérnök ismerősöm, akivel tavaly ősszel utaztam együtt a héven. Végtelen bölcsesség áradt belőle, amikor beszélgettünk az úton. Csak annyit mondott: ne az embereket nézze, hanem a tájat, a fákat, a bokrokat, az élet folyamatosságát, amely megtestesül bennük. Az ember a leggyöngébb láncszem ebben a történetben, mert az élő természettel már régen elveszítette a kapcsolatát, s most fuldokol, hezitál, s vegetál komfortosra szűkített világában. Versre ihletett bennünket ez a találkozás:

 

Őszi vázlat 

 

Elég néked látnod a szélarcú fákat,

elég néked egyetlen kegyelem is,

és elég, ha látod a lombokon

napok árnyát szivárvánnyá nőni,

első, végső lehet ez a pillanat is…

 

A remete sötétedés előtt még egyszer körbejárta a területet, felkapcsolta a villanyokat, beélesítette a riasztót. Közben feltámadt a szél, szokott módon a semmiből rontott rá a telephelyre, örvénylő portölcséreket kavarva, s az ég is elborult. Éjszakára frontváltozást jeleznek a madárjósok, a szele már ideért délutánra. Húsvét hétfő, tomboló múlt, végtelen nosztalgiák, hogy volt egy életed, amely most kápráztatón villan a sötétlő homályra. Sötétség borult a csöndre, de a fény hamar ideér hajnalra…

S úgy is történt, megérkezett a fény a virágzás, a forgolódó idők ellenére is. Húsvét óta megállás nélkül, kisebb-nagyobb szünetekkel őrjöng, kavarog a szél, hol vizet kavar, hol porködbe zárja a telephelyet. Az amúgy is hibbant, megvezetett mátrix-világ lakók fejében csak fokozza a zűrzavart. Ugyanaz a hangos csörtetetés, bontás-rontás folytatódik újult erővel, mint az ún. járvány előtt. De azért nagy öröm érte a remetét. Régi, öreg munkatársa Bogi, a gubancos szőrű, hűséges puli ismét kiérkezett a remeteségbe. A két veterán ismét együtt dolgozik, mint régen. Hosszú idő, két év telt el utolsó találkozásuk óta, s ezek az esztendők egyformán nehezek voltak mindkettőjük számára. A hűséges bogárszemek felismerték a remetét. Sok bántás érhette, mert összerándult a simogató kézre, de a régi hangra még emlékezett jól az idős harcos, s a kézre is, amely simogatta a hátát, megvakargatta a nyakát, s a füle tövét. Kiengedte a sok ide-oda pakolástól megroggyant, tetőtlen kennelből, s az edényeit a szokott helyére, a remetelak ajtaja mellé tette, s a kolléga ismét elfoglalta a szolgálati helyét a lábtörlőn az ajtó előtt. A remete gondolkodott, hogy bekapcsolja-e a riasztót egyáltalán, hiszen a szeme, füle itt van újra. Azelőtt is megvoltak technika nélkül, s még kapukat is csak jelképes láncok helyettesítették, s mégsem volt semmi baj soha. Azért még élesített egyet a rendszeren, mert az öreg harcosnak időre van még szüksége, hogy újra megszokja a korábban már jól ismert területet. Sötéten hallgat a májusi este. Nincs hideg, a szél is megállt, s valami megnevezhetetlen túlnyomás van a levegőben.  Szemeregve szipog az éjszaka, mosdatja a virágkoronás akácokat, s Bogi is elszundított a küszöbön. Nyitott ajtónál, halk zene mellett dolgozik a remete, versen éppen…

 

A remete kérdez

 

Mondd, hányszor tapostatok e táj arcába már,

hány lét-gyökeret téptetek ki a földből,

mennyi lélek vált földönfutóvá mostanáig,

hogy jövőtök ily lakhatatlan lett, hazug és sivár?

 

Makacsul hallgatott a borús, május esti táj, magába fordult csönd ült a telephely zugaiba. Elcsendesedtek a madarak is, csak néha rikkantott bele a némult tájba egy fácánkakas a domboldalon. Óriási túlnyomás volt megint mindenen, még itt is érezni lehetett, ezen az embermentes, nyugodt helyen. Mert a telephely nyugalma a virágzó változatlanság varázsa, a végállomás, ahol már nem bont semmit tovább a túlbuzgó ember. A zöld angyal örökkévalósága, az ember utáni béke. Éjszaka világos kapu nyílt a tömör, fekete éjbe, fénylő átjáró egy másik dimenzióba. A tinta-kékből piszkosszürkévé mázolódó, kátrány-feketévé olvadó égen ajtó tárult felfelé egy tisztább világba… A remete hosszasan állt előtte, s mint aki csodát lát úgy nézett fel az égi tüneményre. Hiába tép mindent ízekre az időkhöz görcsösen idomulni vágyó ember, pünkösd közeledik megállíthatatlanul… s a laikus testvér szolgálatba indult vasárnap hajnalban, még öt órát sem harangoztak, s a néptelen, szétbombázott, átépítés alatt álló állomáson egymaga várta a vonatot.

Mindenbe beletenyerelnek, szétrombolnak, megölték a megszokott környezetet, szinte fogódzót sem hagynak az emlékezetnek. Uniformizálnak, szabványosítanak, azt sem tudod, hogy hol vagy, egykutya minden állomás, akárha Isaszeg, vagy Gödöllő. S közben életek jönnek-mennek, szűnnek-lesznek, s ami velünk marad, az csak a legbelső zugba a lélek mélyére húzódhat vissza. Ez nem hiányzott ma reggelre. Úgyis olyan nehezen ébredtünk fel reggel, mindenhez volt kedvünk csak szolgálatba jönni nem. Mindegy persze, második éve szembesülünk azzal, hogyan számolják fel körülöttünk régi környezetünket. Minket senki sem kérdezett, miért is tették volna, hisz projektekről nem szokás népszavazást tartani, csak tudomásul venni, hogy újra eldőlt valami a fejed felett, ha tetszik neked, ha nem. Majd csak jó lesz valamire valakinek.

Ez a tavasz amúgy is kitett magáért, az utolsó napja is olyan volt, mint az első, hűvös, szeles, barátságtalan, mint egy amnéziás rokon, aki nem tudta miért is érkezett hozzánk.  A kémények füstöltek sok helyen, a fűtési szezon a nyolc hónapig tart mostanában. Errefelé nem érezni a globális felmelegedést. A remete elmosolyodott magában.

Mi tudtuk előre ezt is a Babával. Egyszer mesélt nekünk egy bácsiról, akivel együtt utazott a vonaton. Az idős ember virágokat vitt hajnalban a nagybani piacra, és ő mondta a Babánknak: „Figyelje majd meg kedves, hogy nemsokára olyan idők jönnek, amikor majd 8-9 hónapig kell fűteni, s a nyár oly rövid lesz, mint még soha.” Ennek több mint tíz esztendeje már.  És igaza lett a kisöregnek. De nem baj, a természet nem zavartatta magát, buja zöld minden s gyümölcstől roskadoznak az öreg cseresznyefák Kistarcsán a Baross utcában, ahogyan jövünk föl a HÉV megállóból. Már egy hete megetetnek bennünket. Nem vagyunk lusták leszedni az érett gyümölcsöt. Akárcsak otthon a Bundival a korai meggyet séta közben. Nem baj egyszer úgyis kisüt a nap, csak egészség legyen.

Trianoni szélvihar söpört végig a telephelyen, komor június 4-i égbolt, nem hazudtolta meg magát. Remeténk természetesen ezen a napon is szolgálatban volt, zászlósünnep, gyásznap ki nem maradhatott, de már megszokta. Befejezte a vonatkozó tanulmányt a Muravidékbe. Eltűnődött: lám minden egybe vág, nincs min csodálkozni. Bogi is visszahúzódott a helyére, mert ezen a terepen semmi sem biztos csak a porvihar meg a jégeső.

A fojtogató hőség ráült a vasárnap délutánra. Ismét óriási túlnyomás vibrált a levegőben, a páratartalom csaknem 100%-os lehetett, mint az esős évszakban az Amazonas környékén. Eltűntek a madarak is, mélyen ülő, tropikus csönd fojtogatta a tájat. Rezgett a levegő, mint egy órákon át kitartott zenei hang, vagy egy beteljesületlen szeretkezés, minden élő fulladozott a hőségben, s pihent a szél is. Ahogyan haladt előre a délután, tűnt el mind gyakrabban a nap a felhők közé, fokozatosan csökkent a hőmérséklet, s ébredezni kezdett a szél. A remete is felriadt kábult félálmából, s félmeztelen, kitárt karral ment ki az udvarra a szél elé, s kezdett magához térni. Előkerült néhány óriási varjú is és károgva köröztek a szemben lévő domboldal felett, s egy hirtelen mozdulattal elrepültek a falu felé. Egy apró kis madárka, nem tudni milyen, egy helyben lebegett egy pont fölött, apró szárnyrebbenésekkel, mintha vigyázzban állna. Lassú morajlás vette körbe a telephelyet, s a távolban villám fénye törte szét a sötétséget. Néhány megkésett vadlúd, fiókáikat féltve, kétségbeesett igyekezettel iszkolt a fészek biztonsága felé. Bogi meg sem moccant az asztal alatt, s a vihar lecsapott, elemi erővel tombolt a világ körben ameddig a szem csak elláthatott az esőfüggönyön át. Ember, állat biztonságos fedél alól hallgatta az elemek szimfóniáját, a remetelak mélyére húzódva a mécsvilágnál…

Elengedett kézzel, könnyű szívvel kéne írni, szabadon, mint a gondolat. Csak két arc igaz itt, a kisgyermekeké és az öregeké, mint ahogyan lélekben is ők állnak igazán közel egymáshoz. A két kislányé a Nagy Sándor utcában, akik integettek nekünk ma délelőtt, amikor arra jártunk Bundival, az öreg nénié, aki néhai kutyájáról mesélt nekünk. A kisfiú és a kislány ártatlan, tiszta, félelemnélküli szeretete, ahogyan beszéltek hozzánk, amikor megálltunk Pacával a barkácsbolt előtt hazafelé jövet. A kutyuska leült s a pici gyermekkezek oly nyugodt szeretettel simogatták. Igen, tiszta gyereklelkek, ha találkoznak… még nincsenek félelmeik, hátsó szándékaik. Közöttük csupa komplexussal, félelmekkel terhelt idegbeteg generációk fuldokolnak a szegénységben, gazdagságban és a hazugságban. Az x, y, z, kék, zöld generáció zombi fakultáson végzett egyen-ivadékai mellett szinte nem is látszunk, mi, hatvanasok. Korban már közelebb az idősekhez, lélekben a gyerekekhez. Csak szétnézünk döbbenten néha: hol is élünk, s kik élnek körülöttünk?!  Persze, hogy féltem a kutyuskát, hiszen ő is ártatlan gyerek még, naiv és gyanútlan, gyermekien kíváncsi, senkiről sem tételez föl semmi rosszat. A szabadság boldog mámorában csavarog a faluban, s nem tudja, hogy veszélyek sora leselkedik rá: elütheti az autó, bánthatják azok, akik nem szeretik, s megbéklyózza őket a félelem. Inkább bezárom a kamrába rövid szolgálat idején, mert csak velünk van biztonságban, mert szeretjük, felelősek vagyunk érte és vigyázunk rá. Most kezdem érteni, hogy miért tolódtak el a hangsúlyok a mi Babánknál az állatok javára. Hogy mondtuk neki annak idején, hogy rossz a sorrend: először az ember, azután az állat. Most magunkat is intenünk kell, mert azért van néhány barátunk a másik oldalon, de G már nem tartozik közéjük. Igaz, a szó klasszikus értelmében sosem voltunk azok. Ugyan egy gyülekezetbe jártunk, dolgoztunk együtt a közösségért, ott voltunk egymás bizonyságtételén is, 2011-12-ben, de olyan kötelék sosem alakult ki közöttünk, mint a Bélussal, vagy Zsolti barátommal, amely épségben élte túl az elmúlt évtizedeket. Közrejátszhatott ebben a közöttünk lévő társadalmi és egzisztenciális különbség is, amelyet kiegyenlített ugyan a gyülekezet testvéri közössége, lelkipásztorunk karizmatikus kisugárzása, de a világban odakinn, ez már veszített az erejéből.  Észrevétlenül eltávolodtunk egymástól, más körökben mozgunk, évek óta nem beszéltünk. A jó pásztor hazament az égi hazába, az utódja más, világiabb lelkiséget képviselt, ezt hamar észrevettük, s elmaradtunk az alkalmakról a Babával. G nem maradt el, s talán ennek is része van abban, hogy az elmúlt évek változásai rajta látszanak meg a legjobban.  A közelben vettek meg s újítottak fel egy öreg házat, hosszú nadrágszíjtelekkel, néhány évvel ezelőtt, még Árpádunk lelkipásztori idején, 2014 körül, amikor még nagyon más lelkisége volt annak a környéknek. Kis híján kertvég-szomszédok lettünk. Annuska, Pityu bácsiék hasonló földje után az övék következett.  Egy kis biokertészetet, és bio boltot csinált a neje, az egészségre vágyó boldog keveseknek a faluban, akik meg tudták fizetni ezt. Az ő segítségével, amelyet nem feledtem el sohasem, kerültem 2013-februárjában az NKE kötelékébe, közmunkásból közalkalmazottnak, lélekvesztőről anyahajóra, a kezdeteink idején a Babával. Mindent megtett, hogy zökkenőmentes legyen ez radikális váltás, nem rajta múlt, hogy a kezdeti bizalom megrendült, s kapcsolatunk hűvös és távolságtartó lett.

A remete amúgy is rossz hangulatban volt, mert ismét veszített az élet. Bogi az öreg munkatársa, akinek az érkezésén nemrég annyira örvendezett, hazament az örök kutyahonba. Arra gondolt, hogy nem tudunk mi emberek jól vigyázni a ránk bízott életekre. Bogi is csupa félelem volt, amikor idegenből, egy éves távollét után visszakerült megszokott környezetébe. Loncsosan, bozontosan, ahogyan egy pulihoz illik.  Hangról ismerte meg a remetét, s egy idő múlva már nem rándult össze a simogató kézre. A legnagyobb szélben is ott ült a bódé előtt a szokott szolgálati lábtörlőjén. Nem fázott, s fokozatosan visszatért a bátorsága is, amikor ellenőrző körútjain elkísérte a remetét, mint a régi, kétségkívül szebb időkben.  Azután, L fejébe vette, hogy meg kell nyírni, s a végzetesnek mondható beavatkozás után úgy nézett ki szegény jobb sorsra érdemes puli, mint egy törpeuszkár. Tudható, hogy ezt nem használ a fajtának. Fázott szegény, nem védte már vastag bundája az elkövetkező szeles, esős időkben. De akkor is ott volt a szokott helyén az ajtó előtt. Egy régi lábtörlőt terített alá a remete, s kopott pulóverével takargatta a reszkető kis testet. Ha zengett, s leszakadni készült az ég, odabent csinált neki védett helyet az asztal alatt. Vizet és ennivalót készített be a munkatársának, s együtt vészelték át a viharos időket. De aztán egy napon, nem tudni miért, toklász, vagy méreg, vagy a 13 éves korával járó betegségek – még strokot is kapott- megpecsételték a sorsát. Félreállt a kis feje, földre rántotta a görcs, de küzdött becsülettel. Körbe járt, evett, de hangot már nem adott ki. Utolsó, közös szolgálatukon a remetének már vissza kellett zárnia a kennelbe, mert már a bódéban is rosszul lett. Azért megosztotta vele, amije csak volt, még péntek reggel is. Friss vizet vitt neki, de simogató kezére idegesen összerándult a parányi test.  Még egyszer belenézett a hűséges, barna bogár szemekbe, így búcsúztak el egymástól. Sejtette a remete, hogy ő is elmegy a többiek után. Úgy is lett. A délután kiérkező állatorvos már nem tudott segíteni rajta, s kénytelen volt örök álomba segíteni az öreg harcost. A remete újra magában járta ellenőrző körútjait a telephelyen, s arra gondolt, hogy hogyan is tudhatná az ember, hogy mi fáj a jószágnak, ha magával is oly nehezen boldogul?

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007