… ezt írta Rákosi Viktorról Schöpflin Aladár a Nyugatban, s általában mindenkinek van egy szellemes megjegyzése a magyar lótuszevő korszak kétségkívül legszellemesebb emberéről.

Írásművészetének megközelítésekor mégis a legnagyobb hiba Rákosi Viktorban par exelence humoristát látni.

Igazi epikus szellem volt; szerette a hosszú, felsorolásokban bővelkedő mondatokat, s elbeszéléseit úgy építette fel, mint operaszerző az operákat; nyitányokat komponált a történet elé, melyeket erős színezésű vagy súlyos hangszerelésű mondatok harsogtak el sötét tónusú hangzással és eleven dobpergéssel.

Írásainak irodalomtörténeti helyét még senkinek sem sikerült pontosan meghatároznia; az irodalomtörténész még ma is zavarba jön, ha pontos helyét kell kijelölnie a századvég és a századelő irányai közt.

Ennél is mélyebb probléma, hogy értéke még oly tisztázatlan, mint a motivációinak feltárása, hatásainak pontos kimutatása.

A szellemtörténeti iskola tudomást sem vesz róla; a pozitivizmus hanyagul rálegyint húsz kötetére; s csak a régi iskola harcol érte, s próbálja nagyságát Jókaiéval összevetni, Gárdonyihoz hasonlítani, Mikszáth antitéziseként beállítani.

A jelenkor elfeledte, modern irodalomtörténeteink alig szólnak róla, könyvkiadásunk is csak a Korhadt fakereszteket próbálta újra visszacsempészni irodalmi tudatunkba.

Mikszáth fellépése nyitott utat a korszak három leghíresebb asszimilánsnak tartott írójának, Herczeg Ferencnek, Gárdonyi Gézának és Rákosi Viktornak.

Mindhárman német közegből jöttek, mindhármukban erős a kompenzációs hajlam az idegenségük elleplezésében. Mindhárman a korszak legnépszerűbb íróivá emelkednek, s mindhármuk írófejedelemként vonul be a látszathalhatatlanság panteonjába.

De ebben ki is merül a hasonlóságuk, hiszen Herczeg arisztokratikus lélek volt megfellebbezhetetlen arisztokratikus könnyedséggel és eleganciával, Gárdonyi plebejus a szó egzisztenciális és irodalmi megközelítésében is, míg Rákosi e kettő réteg között rekedt meg, s bár nem érezte itt jól magát, szelíd beletörődöttséggel ebben a közegben maradt.

Politikus volt, publicista, s mindezeken túl zsurnaliszta is a legnemesebb fajtából. Mégsem haragudott rá senki, pedig a harmincmilliós magyarságról szóló ábrándja az infernális világégés küszöbén legalább annyira bosszantó volt, mint cifra élcelődéseinek érdessége.

Testvérbátyját magasabbra helyezte a korszak irodalmi kritikája, de a kistestvér amolyan népmesei örök győztessé tudott magasztosulni a szelíd és józan hangja, illúzióinak szerethető nemessége, magasrendű érzelmessége okán.

Mikszáth humora mélyebb és nagyvonalúbb volt, Herczeg bálvánnyá nőtte fel magát egy bálványimádó korszakban, Gárdonyi Göre Gábor-könyvei legalább annyira kacagtatók voltak, mint Sipulusz asszociációs humora, melynek receptjét Várkonyi Nándor térképezi fel a legigazabb látással.

Mert Gárdonyi később szégyellte a Göre-levelek parasztcsúfoló tendenciáit, addig Rákosi az alig definiálható középosztályt állítja szembe az alulról felfelé bámészkodó alsó középosztállyal. Gárdonyinál az ostobaság vaskos otrombasága arat sikert, Rákosinál a kisemberi gyarlóságok ábrázolásának torzítás nélküli tükre is kacagtatott, s tette mindezt sértés és bántás nélkül.

Gárdonyi egy egész réteget gyilkos iróniával tesz nevetségessé, s teszi ezt olyan kíméletlenül, hogy később egész írásművészetének át kellett alakulnia. Ezalatt Rákosi  az újságolvasóinak színpadot teremt, s mint egy komédiás, szórakoztatja a nagyérdeműt. Nem bánt, nem döfköd sem jobbra, sem balra. Ötletei szentenciákká válnak, s akik olvassák, azoknak a derű aranyporát hinti a fejére. Nem bölcsességet, hanem anekdotikus viccet, játékos odamondásokat ad széles nagylelkűséggel és szerény sikeréhséggel. Tele van asszociatív ötlettel, mégis – ahogy Várkonyi mondja róla – írása nem humor, mert hiányzik belőle az érzelem.

De az érzelmeket megőrizte az egész magyarság számára grandiózus regényében, az Elnémult harangokban, mely megelőlegezi a későbbi erdélyi írók magyarságféltését.

Az Elnémult harangok olyan, mint egy színpadi mű a francia tézisdrámák teatralitásával, shakespeare-i szenvedéllyel, de leginkább Katona Bánkjának tékozló önrontásával. Ezt a gyönyörű és mágikus erejű művet a szenvedés teszi epikussá. Főhőse két más nemzethez tartozó asszony és a magyarság végletes pusztulásában lángol fel és hamvad el.

Kevesen látták olyan korán előre a magyarság kimerülését olyan intenzitással és annyira korán, amennyire Rákosi megmutatta ebben a szinte teljesen elfeledett könyvben.

Schöpflin fiatalos és én-központú írásaiban Mark Twainre ismer rá szűkebb magyar dimenziókkal és szikárabb magyar világlátásában, míg Alszeghy Zsolt Turgenyevet olvassa ki keletiesen pesszimista és tétlenül létező alakjaiból.

Hogy világlátásának világirodalmi méretei és hatásai vannak, ez tagadhatatlan. De a világirodalmi kapcsolatai alig érzékelhetők, inkább valamiféle szellemi impressziókban érezhetjük meg ezeket az alig érzékelhető és inkább látens kapcsolatokat.

Rákosi Viktor szellemi anatómiája a német származás polgári attitűdjével és még inkább az erdélyi protestáns szellemiség hatásával magyarázható. Szellemére rányomja bélyegét a dezillúziós korszak bekövetkeztének rémlátomása, melyet hamarabb meglát, minthogy a magyar társadalom eszmélne; hogy a messziből már a világháborús pusztulás és az egyre szűkülő magyar élettér vihara mennydörög ide.

Csak egy Harsányi Kálmán vagy Ady Endre érzékeli ezt olyan tisztán, amennyire illúziók nélkül ábrázolja Rákosi.

Másik nagy és a fiatal olvasók számára még ma is nélkülözhetetlen könyve a Korhadt fakeresztek.

Ez a csodálatosan szép könyv a magyar ifjúság evangéliumi tisztaságú elbeszélés-gyűjteménye. Nincs benne naivság, pátosza is emelkedett és tiszta, hangja őszinte, stílusa elégikusan szomorú.

Más anyagból készült, mint Móra egy kisgyermek lelki Odüsszeiája, más, mint Molnár Ferenc proletáreposza, s az elmúlt száz év egyetlen ifjúsági regényével sem tart szellemi rokonságot.

Jókai Csataképeihez szokták hasonlítani, s a hasonlóság külsőségeiben és témájában kétségtelenül látványos. Mégis Rákosi könyve Nyírő Kopjafáival tart ikertestvéri kapcsolatot, igaz, nem külsőségeiben, hanem azzal a mély és benső rokonsággal, melyre már a két könyv címe is utal.

Mindkét könyvben a föld sírokat ringat elő, mindkettőben a sorstragédia olyan intenzíven van jelen, hogy az olvasó néhány fejezet után ölébe ejti ezeket a műveket.

Nyírő műve azonban egyetemesebb, az erdélyi néplelket akarja felmutatni annak tragikus sorsvákuumában. Nyírő freskókat fest, olyanokat, melyeket templomok mennyezetén vagy az oltár felett lehet látni, míg Rákosi életképeket rajzol, melyek ugyan halállal végződnek, mégis a Korhadt fakeresztek az életet ünnepli, a kisemberi életet a nagy elfeledettségben.

Rákosi könyve tragikus hangú prológussal kezdődik, s már az első elbeszélés, a Strecsnói piros virágok gyermekek haláláról szól, olyanokéról, akik szembeszálltak az orosz inváziós hadtestekkel.

Az ez után következő történetekben is ott az anekdotázó nyugalom és közvetlenség, pedig Erdély megtelik gyermekek kísérteteivel, hősök szent emlékeivel, eszményi hazaszeretettel.

A mai kicsi vagy nagyobbacska olvasó elrémülhet a történetek hangjától, a könyv címétől, az 1849-es magyarság és székelység iszonyú véráldozataitól.

Mégis a legolvasmányosabb magyar könyvek egyike; ma is ugyanúgy hathat, mint 1899-ben, megfogantatásának pillanatában.

Nincs benne semmiféle negatív tendencia, az ellenség nem gyűlölt vagy féktelenül tomboló szörnyeteg. Arctalan és lélektelen organizmus, mellyel szemben a szív harcol, mert csak a szívnek van joga bármiféle harcot megvívni, s csak a szívnek van ellene fegyvere.

Habár idealizálva ábrázol e könyv, idealizmus lelki közelséget teremt az író és az olvasó közt, a száz vagy százhatvan évvel ezelőtt élt gyermek és fiatal között.

Tanítása is az egyszerűsége dacára nem erőszakos és követelőző, hanem csendes és kérlelő. Tele van megértéssel, ugyanakkor temperamentumos dac jellemzi; nem akar beletörődni az élet és a halál hiábavalóságába, mindenhol eszményeket keres. Soha nem hangzatos, a történeteit úgy zárja le, ahogy az élet a megfáradt ember belső és külső szemét. Gyorsan és kíméletlen egyszerűséggel. Kerüli a nagy finálékat, inkább egymondatos epilógusokat ír.  Elbeszélései nagyzenekari nyitánnyal indulnak, s egy halk szavú hegedű vagy fuvola zárásával, elmaradt fináléval zárulnak. Az olvasó mégsem érez hiányt, azzal az érzéssel csukja be a könyvet, hogy ennek így kell lennie.

Joggal kérdezi a zsenge vagy zsendülő lelkű olvasó, hogy mi szüksége van gyomos és elhanyagolt temetőkbe járnia.

Könnyű lenne arra hivatkozni, hogy a halál és az áldozat felett az élet és az eszmény győzedelmeskedik.

De mégis közelebb járunk az igazsághoz, hogy inkább azokat az elvesztett illúziókat tudjuk felkutatni, amely nemcsak a jelenkor gyermeki világnézetéből hiányoznak, hanem az egész magyarságéból. Nem hiábavaló békében a békétlenséget felkérődző nagy alkotásokat újra elolvasnunk. Leginkább azért, mert a jelenkor nemcsak eltompult, hanem lélektelen.

Botorság volna azt mondani, hogy a régen nem volt tompultság vagy lélektelenség. Az ember nem változik, csak a világ frontvonalai alakult át. Másfajta háborúk dúlnak ma, de az ideálok örök emberi állandóságukban nem változnak.

Rákosi Viktor életének utolsó két évtizedét súlyos betegségben szenvedte végig. Még egyszer adni akart a magyarságnak egy nagy regényt, a Magyar Iliászt. Ez már egy trianonos mérgekkel átitatott könyv volt, mely a cseh támadásban mutatja a magyarság végső romlásának utolsó stációját. A nagybeteg író utoljára még egy nagy és végső szentenciát akart kimondani, ahogy az idős Goethe a Fausttal, Shakespeare a Viharral vagy Arany a Toldi szerelmével. Mindegyik egy-egy írói világot befejezetté tevő nagy mű volt, melyek nélkül nemcsak az alkotói műegészt érezzük hiányosnak, hanem az egyetemes irodalmat is.

Rákosinak ez sem sikerült. Ahogy főhőse meghalt a csehekkel való összecsapás előtt, úgy bukott el az író abbéli törekvésében, hogy saját írói határain túlmerészkedjen. Igaz, akkor már választott nemzete elbukott, s ott is a lélek lázadt fel a test ellenében.

Műve torzó maradt irodalmi szempontból, ahogy az egész életmű ma már olyan, mint legjobb művének címei: Korhadt fakeresztek és Elnémult harangok…

Kiskunmajsa, 2013-01-01