Sokan torzképet alkotnak Isten és a haza, a kereszténység és a hazaszeretet viszonyáról. Szembeállítják őket egymással. Azt mondják, a kereszténység csak szigorúan zárt benső lelki életet ismer, nem vagy alig foglalkozik világi dolgokkal, így huszadrangúnak tekinti a földi haza, a nemzet történéseit, amiért tanításait legjobb, ha elfelejtjük, hiszen csak akadálya az e világi érvényesülésnek.

Csakhogy ez súlyos tévedés. A teremtő Isten hús-vér embereknek teremtett bennünket. Nem akarja lerombolni az emberi természetet. A nemzet, a haza, az állam az isteni akarat megnyilatkozása. Maga Jézus Krisztus példát adott nekünk hazaszeretetből, amikor azt mondta a farizeusoknak, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené!” (Mt 2, 21), vagy amikor megsiratta Jeruzsálem pusztulását (Lk 19, 42-44). Egyik néhai jeles filozófusunk írta: 

„Az Egyház imádkozik a hazáért, az uralkodóért, tiszteletben tartja a népek anyanyelvét és egyéb természetes jogait, sőt ezeknek sokszor épp a legerősebb bástyája. Az Egyház a haza iránti tiszteletből még a mennyországot is gyakran az „égi hazaként” emlegeti. Az Egyház mindenkor megkövetelte az állam, a haza iránti hűséget és egész erkölcstanával szolgálta a derék hazafiak nevelését. Mutasson ugyan valaki a haza számára különb, értékesebb családokat, mint ahol a szülők és gyermekek az Egyház tanítása szerint teljesítik állapotbeli kötelességüket, mutassanak megbízhatóbb, puritánabb tisztviselőket, igazságosabb bírákat, áldozatkészebb orvosokat, lelkesebb tanítókat, tanárokat, mint azok, akik valóban Krisztus tanítása szerint töltik be hivatásukat! Vagy talán a katonaságnak volna ellensége az Egyház? Krisztus sokszor korholta a farizeusokat, írástudókat, vámosokat, pénzváltókat, árusokat, de katonákat soha, sőt némelyiknek meg is dicsérte példás hitét. Az Egyház számos katonát és hadvezért (Szent György, Szent Márton, Jeanne dArc stb.) tisztel a glóriás szentek között, sőt nem helyteleníti elvileg magát a háborút sem, amennyiben olykor a véres erőszak az egyedül alkalmas eszköz fontos jogos érdekek biztosítására. A Szentírás gyakran említ megengedett, sőt dicséretes háborúkat és az Egyház is nem egy háborút maga indított vagy támogatott (például a kereszteshadjáratokat vagy a török elleni háborúkat).”

(Dr. Somogyi József: Hazafiság és kereszténység. Magyar Kultúra, 1942. május 5.)

Igen, a keresztény lelke az égben, de lába a földön jár, ahogyan Szent Ágoston mondja. Nem képmutató, nem szenteskedő. Aki ilyen, parodizálja Krisztus tanításait. Egy kiváló néhai osztrák hitszónok ragyogó idevágó prédikációjából idézek:

„Vannak-e falutokban úgynevezett szentes asszonyok? Ha nem volnának, a mit alig hiszek, majd én megismertetlek e fura népséggel. Hanem előre is figyelmeztetlek: tiszteljed és becsüljed az igazakat, kik a vallást és jámbor életet komolyan veszik, kik a vallást és jámbor életet nem önzésük eszközének, hanem legfőbb életföladatnak tartják. Ezeket ne gúnyold álszenteskedőknek, mert így az apostolokat, az Isten anyját, sőt magát az Üdvözítőt is megbántod. Szentes asszonynak nevezzük az olyan személyt, ki a vallást nem hordja, hanem csak köpönyegnek használja és e köpönyegnek csukláját czégér gyanánt a fejére huzza. Csakugy hemzsegnek a külvárosi templomok és bucsujáró helyek körül; akkorákat fohászkodnak, hogy több lépésről meghallhatod. Benn a templomban pedig eltanulhatod azon szentes asszonytól a jámborság mesterfogásait: szemeit forgatja, fejét mélyen meghajtja, majd mellverés után sokkal magasabbra emeli, mint többi keresztény katholikus ájtatoskodók. Gyakran gyónik: sokfélét össze-vissza hord, hanem az igazit soha meg nem gyónja. 

Mások lelki épülésére ki is beszéli, mit gyónt meg; példának okáért: ima közben szórakozott, hanem csakhamar összeszedte magát: midőn az erdőben száraz fát keresett, kétszer elmulasztotta az urangyalát, mert a déli harangszót nem hallotta, hanem persze este mulasztását duplán helyre hozta; néha napján lelki szárazság lepte meg olvasózás közben; eleget bosszankodott a világ gonoszsága és istentelen beszédei fölött, még a halált magát is megkívánta, csakhogy e bűnös világtól szabadulhasson és Isten szép angyalainak és drága szentjeinek társaságába eljuthasson; nem tud elég hálát adni Istennek, hogy a kárhozatnak ezernyi ezer gyermekei közül, méltatlan létére, a választottak edényévé rendeltetett; bár a hálátlan világtól neki egymagának kell a legtöbb méltatlanságot és igazságtalanságot elszenvedni, azért a fizetést mégis Istenre bízza; nem tudja bizonyosan, de alighanem bocsánatos bűnt követett el, a mit halálos holtig szégyelleni fog, hogy utolsó kántor-szerdán ludzsirral főzött, de vaja nem volt és nem is tudta, hogy kántorhét van? Stb. 

Hanem ha a gyóntató atya szükségét látja a keményebb beszédnek, ha igazi szeretetre és alázatosságra komolyan inti: gorombán visszafelesel és keres egy másikat, mint ki az ő tökéletességeit felérti és méltányolni tudja. – Otthon a szoba fala alig látszik a sok cifra szent képecskétől; ha az ajtó előtt lábcsoszogást vagy köhicselést hall, az olvasót vagy a mennyei mannás kertet kapja kezébe, hogy a látogató imádság közben lepje meg és róla jó példát vegyen. – A papokról – oh! A papokról – a mai világban az igaz csak fejcsóválva és keserves fohászok között emlékezhetik... Minő fölfordult világ! A káplán kivágott mellényt visel, eljár a hangversenyre, kezében viszi a korcsolákat, a temetőből visszajövet szivarra gyujt, az öreg pap vén létére pantallót huz, eljár az urakkal vadászni, ott kártyáz hetenkint kétszer a füstös kaszinóban, akkor is megissza a papramorgót, mikor nem bántja a hascsikarás. „Hát még a templomban!” Egyik lassan mondja a hit-remény-szeretetet, hogy hallani sem lehet, a másik meg hangosan szapornitázza; a gyónószékben nem érnek rá – mert nem akarják – a szegény ember panaszát végig hallgatni; szóval ne legyenek a papok annyira világfiak és különösen jobban megválogathatnák a női személyeket, kikkel az utcán egy pár szóra megállanak... Hej! De másképpen volt mindez az ő fiatal korában!...Testvéreiről és rokonairól hallani sem akar, kik a szentes életre nem valami sokat adnak; a helyett, hogy a jó uton utána indulnának, még ki is szólják. Egypár barátnője mégis maradt, kik előtt csordultig telt szivét úgy néha mégis kiöntheti; nem is árt az egészségnek, ha az ember annak idejében egy keveset megcsipkedi, leszólja, agyongyalázza és pokolra szánja az eltévedetteket, kik rossz uton jártak és Istennek hű szolgáló leányát érdeme szerint meg nem becsülik. Mikor végre magában marad, no akkor csakugy okádja a gonosz lelke az irigységet, fennhéjázást, kárörömöt és átkot. Ez a szentes asszony.”

Ha eddig nem tudtad, hogy a szeretet több részre elosztható, hogy elégséges és lehetséges csak magát az Istent szeretni, és nem szükséges egyszersmind az embereket is szeretni, ettől a szent asszonytól azt is eltanulhatod. Mert a mit ő cselekszik, az éppen úgy nem Isten szeretete, mint nem ember a majom vagy öleb, ha vörös frakkba bujtatják is. Istent szeretni és az embert gyűlölni, nem kedves és illatos áldozat az Úr előtt. Ezt az Úr kifejezte, midőn a képmutató farizeusokat bemeszelt koporsókhoz hasonlitotta, melyekből undorító bűz tört elő.”

(Stolz Albán: A halál patikája vagy ne félj a haláltól! Pozsony, 1896. Oktató Népkönyvtár. 95-98. old.)

Az efféle „szentes” hívekkel ellentétben a valódi keresztény hálát ad Teremtőjének, hogy földi hazát is adott neki. Mondhatnók Himnuszunk költőjével: „Isten mindenek fölött, a haza mindenek előtt!” Ahhoz, hogy egykor majd Isten boldogító színelátására jussunk, a mennyországba, itt, ezen a földön kell ugyanis érdemeket szereznünk, erényeket gyakorolnunk. Nekünk, magyaroknak itt, a Kárpát-medencében, Szűz Mária országában. Lehet-e ennél szebb hivatást akár csak elképzelnünk is?