Sohasem volt ínyemre a világ végére vonatkozó jövendölések, próféciák azonnali készpénznek vétele, és most sem az. De ami tény, tény. Ülök számítógépem előtt napról napra, és a hivatalos hírek, amik az EU tagállamaiból jönnek, csak arról győznek meg, hogy vén kontinensünkön nagyítóüvegezni kell mindazokat, akiknek bármi közük is van bizonyos fogalmakhoz. Ilyen mindenek előtt a kereszténység.

Elmegy egy keresztény hívő egy templomba valahol kontinensünkön. Többnyire mit hall bennük? Legyünk befogadók. Irgalmas szamaritánusok. Ha megdobnak kővel, dobjuk vissza kenyérrel. Ne ítélkezzünk semmilyen szinten senki felett sem. Nem hall arról azonban, legalábbis az esetek túlnyomó többségében, hogy valójában mit is hirdet a kétezer éve közénk lejőve emberi természetet magára öltött Isten. Vagy nem is akar hallani, hiszen akkor életét át kellene teljesen rendeznie. Ehelyett görcsösen el akarja hitetni önmagával és környezetével, hogy feleslegessé vált fogalom, sőt amolyan primitív babona, gyermekded dajkamese maga a krisztusi megváltás. Azt is állandóan hallani, hogy a kereszténység, mint olyan, mást se tett kétezer éve, mint lenézte a testet, az anyagot, a profán tudományokat.

Quid est veritas? Mi az igazság? – tehetnők fel a pilátusi kérdést. Pláne azok után, hogy gyakran éppen azok, akik egyre jobban csak panaszkodnak életünk mindennapjainkban rendszeresen megtapasztalt meddőségei miatt, utasítják el a kereszténységet. Elsősorban nekik szólnak az olyan, örök igazságokat tartalmazó művek, mint amilyen Bangha Béla jezsuitáé (Világnézeti válaszok, 1940). Ebből idézek néhány kérdést és feleletet – mindannyiunk okulására.

Vajon csakugyan megváltotta-e Jézus az emberiséget? Hiszen ma is mennyi a bűn, gyűlölet, háború a földön!

Igen, de pontosan ott, ahol Jézus tanait nem ismerik el, nem fogadják el és nem követik. Krisztus megváltotta a világot, amennyiben eleget tett az isteni igazságosságnak a mi bűneinkért s azon kívül megtanított minket az Istennek tetsző élet feltételeire. Azt azonban ránk hagyta, hogy megváltásának gyümölcseit saját önelhatározásunkból és saját erkölcsi törekvésünkkel a magunk hasznára fordítsuk. Ha ezt nem tesszük, akkor ránk nézve a megváltás csakugyan gyümölcstelen marad.

Ahol s amennyiben Jézus nyílt ajtókra talál a lelkekben s a társadalomban, ott lehet ugyan szintén szenvedés és megpróbáltatás, de azt is megnemesíti és megenyhíti a Jézus hite, a kegyelem segítsége s az örök remények ragyogása; a bűn és kétségbeesés ott nem ütheti fel tanyáját. Háborúk vannak? Gyűlölködés és kizsákmányolás van a földön? Igen; ahol Jézus nincs, vagy ahol az ő tanait nem értik meg s félremagyarázzák, ott csakugyan magasra burjánzik minden gonoszság. Ebből csak az következik, hogy a világnak nagyon sokat kell még fejlődnie, hogy igazán keresztény s ami ezzel együtt jár: igazán nagy, boldog és kiegyensúlyozott életű legyen.

A megváltás legföljebb abban áll, hogy Jézus megtanított minket a felebaráti szeretet törvényére.

A felebaráti szeretet Jézusnak csakugyan egyik legfőbb törvénye, bár nem a legelső, mert a legalsó parancs az Isten tökéletes szeretetére és szolgálatára kötelez minket. Az igazi isten- és emberszeretetnek azonban Jézusnál az igaz hit az alapja és feltétele, valamint a parancsolatok megtartása ennek a kettős szeretetnek érvényesítési területe. Ezt szeretik felejteni azok, akik az evangéliumból és Jézus rendeltetéseiből minden mást ki szeretnének küszöbölni s a felebaráti szeretetet is merőben természetes alapon, kiragadva az istenszeretetből, az igaz hit s az összes parancsolatok megtartásának kötelességeiből, szeretnék előtérbe állítani. Ez nem egyéb, mint Jézus vallásának megcsonkítása és meghamisítása. A megváltás lényege különben is nem a szeretet parancsában, hanem a bűneinkért való elégtételnyújtásban, a keresztáldozatban rejlik.

A kereszténység túlvilághite jelentéktelenné fokozza le a földi életet.

Ellenkezőleg: az adja csak meg neki igazán a teljes erkölcsi jelentőséget. Hiszen akkor ettől az élettől függ végtelen időkön át tartó, örök sorsunk. Akkor ez az élet hallatlanul fontos, mert örök boldogságunk vagy boldogtalanságunk kérdése azon dől el, hogyan használtuk fel ezt az életet: Isten parancsai szerint-e, vagy azok ellenére.

A kereszténység megveti a testet.

Talán inkább így: a kereszténység elsősorban a lélekkel törődik, mert csakugyan milliószor fontosabb, hogy a lelkünk értékeit ápoljuk-e, mint a testét. De a kereszténység nem veti meg az emberi testet sem, mint ahogy ezt egy bizonyos hozzá nem értő, vagy irányzatos irodalom állandóan ismételi, hanem ellenkezőleg, azt is szentnek: Isten remekművének s a lélek társának tekinti; templomnak, amelyben az Isten lelke lakik, ahogy Szent Pál mondja (1 Kor 3, 16.). A sokat rágalmazott keresztény középkor éppen nem vetette meg a testet; erre vall a középkori szobrászat és festészet nagyszerű fejlettsége, amely az ember külső alakját is tisztelte s mint a Lélek lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává tette.

A kereszténység világmegvetést tanít.

Nem, világmegvetést nem hirdet. Csak az evilági dolgoknak helyes alárendelését tanítja az örök cél s az isteni törvény alá.

Egyébként talán annyira kell-e félteni ma az embereket, hogy túlságosan meg találják vetni az evilági javakat? Sokkal nagyobb az a veszély, hogy a túlzott evilágiság fékevesztett versengésre, jogtiprásra, önzésre s a felebarát kiuzsorázására ragadja az embert. A népek földi boldogulásának legnagyobb előmozdítói is éppen a nagy keresztények és a szentek voltak.”

Világos válaszok. Hiába, a teológia minden korban eligazítja a kereső, sőt kétkedő embert is. Segít minket tudatosítani, hogy nem Isten hagyta el Európát, hanem Európa Istent.