Sokan vannak, akik elfordulnak a kereszténységtől, többek között arra hivatkozva, hogy az vajmi keveset nyújtott a múltban is magyarságunknak. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Gondoljunk csak magukra a pálosokra! Általánosan megfigyelhető, hogy akik a kereszténységet bírálják, sőt ostorozzák, nem tesznek mást, mint egyes képviselőit állítják – gyakorta teljesen jogosan – pellengérre. Csakhogy ezzel a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik a kádból. Mindenki, aki iskolába járt, tudja, hogy a matematika valahogy sohasem tartozott s tartozik a diákok többségének „kedvenc” tantárgyai közé. Kevesen tudják, még kevesebben értik. De akkor ebből most azt a következtetést vonjuk le, hogy dobjuk sutba a matematikát? Ugye nem?

 „A keresztényekben lehet csalódni, de a kereszténységben sohasem! A kereszténység mint ilyen mindig tiszta, egyformán gazdag, kimeríthetetlen, szeplőtelen és örök! Az emberek azonban, akik hordozzák, lehetnek törékenyek és lehetnek árulók, lehetnek farizeusok és kufárok, de ebből csak az következik, hogy a keresztényeket nem kell azonosítani a kereszténységgel s a csődöt mondott keresztényekről nem kell átvinni a következtetést a csődöt mondott kereszténységre. Sőt nemcsak a kereszténység maga marad mindig változatlanul tiszta és örök erő, hanem az emberek is, az elesett vagy árulóvá lett emberek is mindig megújulhatnak benne.”

(Magyar Kultúra, 1942. január 5. 3-4. old.).

 Nyisztor Zoltán atya e sorai jutnak eszembe óhatatlanul, ha arra gondolok, hogy nemzetünk mindig megújulhatott, sőt újjászülethetett a kereszténység által. Példa erre a Boldog Özséb esztergomi kanonok által a XIII. században létrejött Pálos rend. Egy pálos atya művéből idézek:

„Gondán Felicián magyar nyelvű pálos kódexeink (Czech és Festetich, XV. sz.) alapján, Fülöp Kálmán a Pálosrend történetéből rajzolta meg a pálos lelket s a pilisi pálos romoknál mi is arról győződhetünk meg, hogy ezt a Rendet:
először az Isten-szeretet jellemzi. Ezzel a gigászi akkorddal kezdődik Regulája, mint valami Pathétique-szonáta, melyet Szent Ágostontól tanult, a „láthatatlan Szépség szerelmesétől”:

„Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük...” Ez az Isten-szeretet ragyog fel csodálatos izzásban Özsébtől kezdve a Pálosrend százhúsz magyar szentjében mind. Ez teszi olyan buzgóvá, jó hírűvé, szigorúvá szerzetesi életét, hogy tömegestől tódulnak hozzá az Isten igaz szolgálatára vágyó lelkek s a pálos kolostorok elszaporodnak a hazában, sőt a külföldön is és a pápák a karthauziak kiváltságaival ékesítik a Rendet. A pápák, a magyar királyok s az Ország apraja-nagyja versenyez a pálosok szeretetében s a história sok megható példáját jegyezte föl ennek. Nagyon szerették a magyarok ezt a Rendet, mert érezték, hogy test ez a testükből és vér ez a vérükből s ezeknek a magyar szerzeteseknek imádságtömjéne s önsanyargatása értük száll föl esdekelni s engesztelni: az Isten szívéhez! Az Isten-szeretetet így fűzte egybe a Pálosrend a hazaszeretettel. Ez a titokzatos fehér virág, mely a pilisi erdők mohos és mélységes csendjében fakadt, a Fölséges zsámolyánál ezért az elárvult Országért leheli áldozatos szent életének illatát. Mert az Isten és a felebarát szeretete elválaszthatatlan, azért mondja a Regula is: „Mindenekelőtt, Kedves Testvérek, Istent szeressük, azután felebarátunkat, mert ezt a parancsot legfőképp nekünk adták...” Ez a szeretet buzdítja őket egyre erősebben, hogy lelkeket mentsenek, hogy hagyják ott időről-időre celláik békés csendjét s a lelkipásztorkodás, gyóntatás, prédikálás, missziózás termékeny munkájába egyre jobban belekapcsolódjanak, anélkül azonban, hogy például parochiák gondozásának elvállalásával végleg lekössék magukat s háttérbe engedjék szoríttatni – minden parancsoló szükség nélkül – szerzetesi eszményüket!

Másodszor a művészet szeretete jellemzi a pálos lelket. Van érzéke a szép iránt. A pilisszentkereszti alapfalak arányossága sejteti a monostor művészi elgondolását. A Rend későbbi szobrász-művész-fráterei, tüskevári fafaragásos csodái, a budapesti egyetemi templom tökéletes szépsége: mind bizonyítja ennek a szerzetnek fejlett művészi érzékét. És Pilis legszebb helyén épül ez a kolostor és sorban a többi mind! Az Ország legszebb pontjain emelkednek az első pálos monostorok s oly sűrűn, szinte tervszerűen, hogy nem lehet mindezt csupán a véletlennek tulajdonítani! Igen, ezekből a szépséges magyar tájakból parthenogenezis-szerűen sarjadtak az első pálos kolostorok. A magyar lélek, a csöndet, a harmóniát, a szépet szerető magyar lélek, melynek tökéletes népművészetét az egész világ csodálja, erre a lelkéből lelkedzett Rendre is ráütötte faji bélyegét. Magyar erdők mélyén ebben a magyar Rendben virágzott ki hófehéren és illatosan és titokzatosan a magyarság metafizikai vágya a Végtelen felé. Csak természetes, hogy a szépre, az Ős-szépre szomjas magyar lélek, vagyis a pálos lélek itt érezte jól magát, itt húzódott meg szívesen, itt húzódott közelebb Istene szívéhez: a természet ünnepi csöndjében és pompájában... Ennek a Rendnek magyar lelke tehát szereti a szépet, a békét, az Istent!

Végül harmadszor a tudomány szeretete is jellemzi a pálosokat. Özséb nagy műveltségű, tudós kanonok volt. S a Rend mindig megkívánta tagjaitól az alapos felkészültséget Isten igéjének hirdetésében. Közülük nem egy európai hírnévre is szert tett (például Fr. Gergely, kit exegetikus munkái révén Coelis Pannoniusnak ismert a külföld). A pálosok tudomány-szeretetét bizonyítják azok a gyönyörű és gazdagon fölszerelt könyvtárak, melyek nemcsak koruk egyéb (például jezsuita) könyvtáraival is fölvették a versenyt, hanem sokszor felül is múlták azokat. Elég egy ilyen könyvtárat megtekinteni, akár Budapesten a mostani Papnevelőben s meggyőződhetünk róla, hogy a templom után a legnagyobb gondot erre fordították. S meg kell jegyeznünk, hogy a tudomány kultusza sohasem tette gőgössé és elbizakodottá őket; szerények maradtak mindvégig és kerülték a feltűnést éppúgy, mint a magyar ember...

Íme tehát, ha szabad erre a három alaptónusra leegyszerűsíteni a pálos lélek tulajdonságait és jellemzőit: az Isten, a művészet és a tudomány szeretetére. Ennek a csírái már itt el voltak szórva Pilis csöndes rengetegében, hogy később egyre szebben, egyre gazdagabban, egyre tökéletesebben bontakozzanak ki!”

(P. Gyéressy Ágoston: Boldog Özséb élete. Budapest, 1938. Pálos Rendház kiadása-Budai Ferenc Könyvnyomdája. 53-56. old.)

Igen, ízig-vérig magyar rend volt a pálosoké. Kolostoraiban nem tétlenkedtek, nem malmoztak, hanem mély lelki és szellemi életet éltek. Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasni, miként éltek:

„A Pálosoknak birtokaikon nem voltak jobbágyaik. Maguk művelték a csekély földet, a monostortól délre fekvő keresztúri (ma is így nevezett) dűlőben kapáltak, kaszáltak... Teljes szegénységben éltek... 

A monostor épületében mindegyik remetének külön kis cellája volt. Komor, sötét kis szobák, a tölgyfából általuk készített ággyal, szőrpokróccal, rókabőrrel, imazsámollyal. A refektórium csúcsíves alkotásában barátságos hatást tett. Falát tölgyfatáblák borították, ezek fölött egy-két szentkép. A falak mentén padok. Középen nagy gömbölyű asztal, e körül faragott támlás faszékek. Mindezeket a bútorokat a remeték maguk faragták. Az egyik sarokban fehérre meszelt nagy banyakemence, amelyben télen sohasem alszik ki a tűz, mert az egyik novícius a folyosóról rendszeresen rakja rá a hasábot. A banyakemence párkányán kancsó, néhány bádogpohár. A fal mellett íjak, balták és puskák. A másik oldalon imazsámoly, fölötte kereszt. Az ablakok csúcsívesek. Régebben hólyaggal voltak beragasztva, utóbb ezeket színes üvegek váltották föl, amelyek barátságosan szórták a napfényt a terembe. A remeték száma nyolc-tíz volt, akik közül az első a prior. Egy-két novícius mindig akadt. Ezek az alsóbbrendű munkát végezték. Fejték a kecskéket és a tehenet. Őrizték a sertéseket. Ezeknek az erdő bőven termette a bükkmagot. A barátoknak meg a vadat, a málnát és a mogyorót. A Pálosrend magyar rend volt. A magyar barátok mindig és mindenütt vendégszerető, derék emberek. Kenyerük, szalonnájuk, boruk, jó magyar szívük mindig volt. És amíg volt kenyér a háznál, bor a pincében, szalonna a hamuban, magyar szeretettel fogadták és marasztalták a vendéget. Pedig sokszor volt vendégük, mert a pécsi út ott vezetett el a monostor alatti völgyben s jó barát, jó ismerős szívesen nézett be hozzájuk. Ha megszólalt a csengő a tornácon, maga a perjel sétált le egy újonccal a „misés úton”, amelyet ma is így hívnak, a monostor csapó hídjához s üdvözölte az érkezőt. A Soklyosiak, meg a Garák mind szívesen látott vendégeik voltak a Pálosoknak. Bizonyára be-betértek hozzájuk, amikor a nagytótfalusi erdőben vadásztak, többször sétáltak velük a monostor kertjében, amely belenyúlt a hegy oldalát borító sűrű tölgyesbe. Talán még betűvetésre is tanították a fehér barátok e főurakat. Amikor megszólalt az éjféli csengő, a kolostor cellájából előjöttek mind a fehér csuhás remeték. Kicsi mécses, vagy viaszgyertya volt a kezükben és egyenes sorban haladtak közeli templomuk felé. Ott azután ajkukon zengett az ájtatos zsolozsma. 

A bajcsi Pálos-remeték gyakran el-ellátogattak a Siklós körüli magyar községekbe. Templom nem volt ugyan még ekkor e községekben, de volt tornác, ahol lehetett misét mondani és lehetett gyóntatni. A magyar tanyák akkor is elhagyatottak és árvák voltak. S a szegény népnek nem igen akadtak egyéb barátai a „barátoknál”...” (u. ott, 71-72. old.)

Szintén érzékletesen szemlélteti a „fehér barátok”-ként emlegetett pálos atyák mindennapjait egy jezsuita szerző:

„A pálosok korán reggel keltek. Első útjuk a templomba vitt, ahol hálát adtak Istennek és kegyelmét kérték a következő napra. Szentmisét hallgattak azok, akik nem voltak áldozópapok; a főbb ünnepeken szentáldozáshoz járultak. Az áldozópapok elvégezték a papi zsolozsma reggeli részét. Ha nem volt böjti nap, akkor egyszerű reggelit vettek magukhoz és utána mindenki a megszabott munkához látott. Az elöljárók a kolostor folyó ügyeit intézték, a felszentelt rendtagok felkeresték a szomszédos falvakat, vagy a saját templomukban fejtettek ki lelkipásztori tevékenységet, vagy készültek a legközelebbi szentbeszédre. Mások nevelték, tanították a papnövendékeket, vagy a külső tanulókat; ismét mások könyveket másoltak, írtak, festettek. A segítő testvérek kézimunkával foglalkoztak: szőlőt műveltek, végezték a különféle mezei munkákat, halásztak, öntözték a kertet, legeltették a kolostor állatait, ismét mások mint bognárok, ácsok, szabók, kőmívesek, lakatosok végezték a kolostorban előforduló munkákat. Délben egyszerű ebédre gyűltek össze, amelyet közös felüdülés követett. A délutáni napirend hasonló volt a délelőttihez, amelyet csak imádság céljából szakítottak meg.”

(Gyenis András SJ: A Pálosrend multjából. Kalocsa, 1930. Árpád Rt. 44-45. old.)

Nagy királyaink is megbecsülték őket:

„Királyaink és az országnagyok szinte versenyre kelve emelnek a pálosoknak házakat és templomokat; a már meglevőket gazdag adományokkal és kiváltságokkal árasztják el. Már IV. Béla király is nagy jóindulattal viseltetett a rend iránt. Nekik adta vadászkastélyát, amelyet kolostorrá alakítottak át. Kun László a pilisi Szent László-kolostort népesíti be pálosokkal. Mária királyné, Zsigmond, Albert és I. Ulászló királyok is kedvelték a pálosokat és ezt adományaikkal mindig kimutatták. Hunyadi János 1441-.ben azt erdélyi Tövisen épít nekik kolostort. Fiának, Mátyásnak uralkodása alatt Nagy Lajos kora újult meg. Nemcsak Nagy Lajos nagyságát, bölcsességét és hadi szerencséjét örökölte Mátyás, hanem a pálosok iránti nagyrabecsülését is. Tanúskodnak róla adományai és bizalmas viszonya a rendhez. Átadta nekik a pusztulásnak indult csóti és zsámbéki prépostságot, az óbudai Fehéregyházat. Gyakran ki-kirándult a gyönyörű fekvésű Szentlőrincre, hogy néhány órát töltsön a magyarosan vendégszerető szerzetesek között. Egyik alkalommal a pálos krónikás híradása szerint a következő jellemző esemény történt vele. Éppen ebéd idejében ért a kolostor kapujához. A csöngetésre kisiető fráter megismerte a királyt, de az elöljáró előzetes engedelme nélkül nem merte bebocsátani, hanem visszasietett és jelentette a magas vendég megérkezését. A perjel azt hitte, hogy a király megneheztelt és bocsánatot akart kérni a kinn várakozó Mátyástól az együgyű testvér udvariatlanságáért. De a király nem engedte szóhoz jutni, egyáltalán nem sértődött meg, hanem nagyon épült a kapus fráter pontos engedelmességén. Bárcsak ti is – szólt környezetéhez fordulva – mindig olyan hűséges engedelmességgel lennétek irántam, amilyennel ez a szerzetes rendjének szabályait megtartja. 1466-ban pallosjoggal ruházta fel az általános rendfőnököt, azaz megadta neki azt a jogot, hogy halálos ítéletet mondhasson a rend birtokain élő jobbágyokra. Sohasem éltek e jogukkal. A Pálosrend sem volt hálátlan a királlyal szemben. Egész sereg szerzetes könyveket másolt a híres Corvina-könyvtár számára. Neki ajánlották fel Báthory László bibliafordítását is.” (U. ott, 39-40. old.)

Méltán lehetünk hát büszkék arra, hogy a történelmi magyar apostoli királyság, a középkori költőink által is szentnek megénekelt Pannónia virágoskertjét egy magyar rend is öntözte egykor, s ezt teszi ma is. Nemzetünk újjászületése elképzelhetetlen tehát pálosok nélkül.