Ez a kérdések kérdése. A reá adott válaszból pedig tüstént következtethetünk valakinek a lelki-szellemi élete milyenségére. Különösen, ha legyint: „Hagyjuk már az efféle kérdéseket! Engem az érdekel, valahogyan és valahol megéljek.”

 Maradjunk a „valahol”-nál. Ismeretes Tamási Áron mondása: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” 

Minden tiszteletem a székelység ábrázolásában oly jeles Tamásinak, mindamellett ez a mondata azért pontosításra szorul. Valahol? Nem, nagyon nem mindegy, hol vagyon az a valahol. Bizony pont az a probléma az efféle szépen hangzó mondatokkal, hogy ködbevesző homályosságúak. Ilyen alapon azt is mondhatnók matematikaórán a gyermekeknek: „Gyermekek, mennyi kétszer kettő? Mindegy, ki mennyit mond, csak mondjon valamit...”

Mondhatnók, az írás művészének nem feltétlenül kenyere a pontos fogalmazás – amint Tamási mondata is mutatja. De hát akkor mi is a felelet a fenti kérdésre? Egyáltalán biztos az, hogy erre csak egy igaz felelet adható?

„Kína egyik hithirdető telepének, Délsantungnak püspöke, Henninghaus egy alkalommal néhány kínai férfiúnak keresztény tanítást tartott. Előtte három ember állott; önként jelentkeztek keresztényeknek. A püspök így szólt az elsőhöz: „Miért vagy itt e földön?” – „Hogy egyem” – felelé. – Megkérdezte a másikat: „És te miért vagy a világon?” – „Hogy bosszankodjam” – volt a keserű válasz. – A harmadik szamárhajcsár volt, Buddha vallását követte és hitt a lélekvándorlásban a halál után: „No, barátom, miért is élsz e földön?” – „Hogy miért élek? Hát, a csacsim most elől húz, és én mögötte megyek és hajtom; halálom után lelkem a szamárba fog átköltözni; akkor majd nekem kell elől húznom és csacsim majd mögöttem jön és ő hajt engem.” Ezek a katekizmus első kérdésére adott pogány feleletek. A pogányok nem tudják életük valódi rendeltetését. De mi tudjuk, és milyen magasztosan hangzik a katolikus embernek válasza a legfontosabb kérdésre, hogy „mi végre vagyunk a földön?!” Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk s így a mennyországba jussunk.”

(Fattinger József: Tanít az élet (Szónoki példatár).A szerző „Der Katechet erzählt” című gyűjteménye nyomán szerkesztette Solymoss Vendel OSB. Budapest, 1938. Korda Rt. 5. old.)

Isten megismerése és szeretése nélkül az ember élete csak kínos vergődés. Ő a Teremtő, mi csak (kis „t”-vel!) teremtmények vagyunk, akár elismerjük, akár nem. Kötelesek vagyunk tehát engedelmeskedni Neki. Az áteredő bűn miatt megromlott természetünk megváltásra szorul, és ezt nem adja meg a technika, a civilizáció megannyi csillogó vívmánya sem. Ezt egyesegyedül csak az élő Isten Fia, Jézus Krisztus adhatja meg. Ezért alapította az Anyaszentegyházat. Az oly sokak által vagy ismerethiány, vagy téves információk, de leginkább a bűnös életükhöz történő szerfeletti ragaszkodásukból miatt ellenségesen értékelt, sőt egyenesen gyűlölt római katolikus Anyaszentegyházat.

Visszatérve a fentebbi idézetre, sokak talán megütköznek azon, hogy a pogányok „nem tudják életük valódi rendeltetését”. Ám talán nem is tudják, kik a pogányok? Nos, pogányokon tágabb értelemben a kinyilatkoztatott vallásokon (kereszténység, zsidóság) kívül álló vallások hívei értendők, szűkebb értelemben pedig a nem egy Istent imádó vallások hívei. Ami pedig a magyar „pogány” kifejezést illeti, a latin „paganus”-ból (falusi”) ered, amely „abban az időben keletkezett, amikor a kereszténység Itália városait már meghódította, és csak a régi kultuszához ragaszkodó, műveletlen falusi nép maradt még pogány”. (Bangha Béla SJ (szerk): Katolikus Lexikon, IV. köt. 17. old.) Az is tény, hogy „a pogányságnak minden fajtájával mély erkölcsi süllyedés és társadalmi romlás járt és jár együtt: babona, kegyetlenség (emberáldozatok, még Görögországban és Rómában is), rabszolgaság, a nő és a gyermek megvetése, nem ritkán szertartásos erkölcstelenség”. (U. ott). Igaz, a régi pogányok, mint Lao-Tse, Konfuce, Buddha, Szókratész, Platón, a sztoikusok, a görög drámaírók, a perzsa és egyiptomi bölcsek vagy az asszír törvényhozók műveiben nemcsak tévedések, hanem igazságok, nemcsak bűnök, hanem erények is találhatók. Éppen ezért mindazt, ami igaz és jó bennük, soha nem vetette meg a kereszténység, a katolikus Anyaszentegyház (elég legyen csak fellapozni Aquinói Szent Tamás „Summa Theologica”-ját és meglátható, hányszor hivatkozik pogány bölcsekre!).

„Maga az ifjú kereszténység nem egyszer örömmel épít a pogányok által lefektetett alapokon, ahogy szent Pál, Antiochusi szent Ignác, Origenes, Római szent Kelemen szívesen használják fel s töltik el új, nemesebb tartalommal a misztériumok szóképleteit. A megváltás vágya ki-kicsendül a pogány írók könyveiből s az egyházatyák örömmel állapítják meg a Krisztus előtti korok történetében az evangéliumra való öntudatlan előkészülést, a „praeparatio evangelica”-t. Ágoston szerint a pogányok is „meglátták az utat”, bár nem indultak el rajta. Ezek az előfutárok azonban csak éppen „az utat látták meg”, a pogány önmagát megváltani nem tudta. Bármily szépen szóltak néha bölcsei, a lét végső kérdései körül sűrű köd terjengett s a megváltatlan lelkek gyötrődő, vergődő, világtalan szemű Laokoonokként meredtek a közelgő halál elé.” (U. ott, 18. old.)

Vagyis a pogányság legjobb esetben is olyan volt a kereszténységhez képest, mint amilyen a réz az aranyhoz viszonyítva. Persze az is igaz, ma már ott tartunk, hogy visszairigyeljük az ókori pogányokat: neki legalább voltak elveik. A mai szekularizált világ már nem ismer úgyszólván semmi elvet, pláne normát, még annyit sem, mint a néhai pogányok. De ezért kár lenne persze nosztalgiáznunk. Több mint kétezer évvel ezelőtt eljött az Istenember, hogy megváltson minket. Ha valaki azóta elbukott, csak azért történhetett meg vele, mert nem fogadta meg az Ő feléje is kinyújtott kezét. 

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – idéztük Tamásit. Nem, nem „valahol”. Ott, és csakis ott, ahol Isten tisztelete megvan. Ami ott van meg, ahol mindenben csak Őt követik. De – mindenben. A Tízparancsolatot mind a tíz pontjával. Vagy mindenben elfogadjuk Istent, vagy semmiben. Itt tehát valóban ama „mindent vagy semmit” elv kell, hogy érvényesüljön.

Vannak, akik azt mondják „Jó, én elfogadom Istent, de hagyjanak engemet békén a kereszténységgel, a katolicizmussal. Megvagyok én magam is Istennel.” Ez azonban körülbelül olyan, mintha azt mondanók: „Elismerem X. Y-t főnökömnek, de nekem ne dirigáljon. Megvagyok én vezetése nélkül is munkahelyemen.”

„Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk s így a mennyországba jussunk.” Ez áll a hagyományos régi római katolikus katekizmusokban feleletül a címbeli kérdésre. Lehet szeretni hát Tamásit továbbra is, de ne feledjük: nem valahol, hanem Istenben nyugszunk csak meg, csak Őbenne élhetünk egyedül boldogan. Ahogyan Szent Ágoston is mondta: „Fecisti nos ad te et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te.” „Magadnak teremtettél Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”