Fölöttébb nehéz jó irodalomtörténetet írni, olyat, mely nem merül ki a költők, írók életének és műveik tartalmának ismertetésével, műfaji sajátosságaik részletezésével, hanem az alkotók és alkotásaik világnézeti hátterét, értékét, korukra való hatása feltárását is célul tűzi ki, pedig egy ilyen komplex kézikönyv mindenki számára nélkülözhetetlen.

A nagyon kevés ilyen közé tartozik mindenesetre a magyarságnak annyi kiváló nevelőt adó régi bencés tanárok egyikéé, Bánhegyi Jóbé, amely az ómagyarokat műveletlen, primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista történelemszemlélettel szemben tényként kezeli, hogy őseink hite igenis kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül, elégre istenhívők voltak, éspedig olyannyira, hogy elismeri: a Fehér Ló taposta ki őseink számukra a Krisztushoz vezető utat.

Közülük korábban rovatunkban elsősorban Várkonyi Nándor művét (Az újabb magyar irodalom 1880-1940, 1942) ajánlottuk, ezúttal pedig Bánhegyi Jób két kötetes, az egykor méltán oly népszerű Szent István Könyvek sorozatában megjelent, újrakiadásra alkalmas kézikönyvét(A magyar irodalomtörténete, 1929-1930), amely kitűnő keresztmetszetet ad arról az általa „legnemzetibb tudományág”-nak tekintett irodalomtörténet-írás képviselőjeként, milyen eszme- és stílusirányzatokkal tették költőink, íróink a világirodalom részévé alkotásaikat.

Elég csak néhány passzusát kiemelnünk ajánlásként. Az ómagyarokat műveletlen, primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista történelemszemlélettel szemben tény, hogy őseink hite igenis kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül, elégre istenhívők voltak, éspedig olyannyira, hogy (utolsó törvényes államfőnk szavaival) a Fehér Ló taposta ki számukra a Krisztushoz vezető utat, nem kellett őket erőszakosan keresztény hitre téríteni, továbbá az is, mennyire idealisztikus életszemléletük volt. Mindezt így ismeri el:

„Hittek a másvilági életben, ahol a hősöknek harcban elejtett ellenfeleik szolgálnak. Családi életük tiszta volt: valószínűleg egynejűségben éltek és a feleség megbecsült helyet foglalt el férje oldalán. Természetükben általában nincsenek meg azok a durva és kegyetlen hajlamok, amelyek az Ázsiából előretörő barbárokat jellemzik. A IX. és X. század magyarja ép, erős, egészséges testű: józan, természetes eszű, fegyelmet tartó, vezérei parancsának engedelmes, egyébként azonban szabadságszerető, sőt szilaj, nyers természetű, lóra termett, harcias fajta nép volt, amelynek az új haza biztosítása végett legfőbb foglalkozása a váratlan rajtaütések, rabló becsapások alakjában folytatott háború. Hadi erényeik mellett meglepő politikai szervezetük fejlettsége, amely biztos alapjául szolgált későbbi alkotmányunknak.”

A középkort eleinte protestáns, majd kommunista és liberális történészek által kórusban „sötét”-nek kikiáltó közfelfogással szemben arra is helyesen mutat rá leginkább az újskolasztikus filozófusok szellemében, hogy e kort először is a szellemi életet egységesítő transzcendentizmus hatja át, a természetfeletti világ létezésében való megingathatatlan, érte keresztes hadjáratokra is kész, ugyanakkor a természeti jelenségek, a tapasztalati valóságok iránt sem érzéketlen hit, másodszor a részletek helyett mindig az egészet kutató tudományt átjáró univerzalizmus, megalkotva a „summák”-at, kivált a teológiában Aquinói Szent Tamás, az irodalomban Dante Alighieri által, harmadszor a mindent Istentől eredeztető és Reá visszavezető, a deizmus és a panteizmus véglete között aranyközepet jelentő theocentrikus gondolkodás, negyedszer a másvilági boldogulás, a megváltás egész üdvrendje, a teremtett világ emberért valóságát kifejező antropocentrikus látásmód, végül ötödször az ég és föld közti harmónia, vagyis a hit és tudást szintézise, az esztétikai műveltség szárnyalása, kiváltképpen a gótika fénykorában.

Hasonló világnézeti tisztánlátás jellemzi továbbá a többi irodalomtörténeti kézikönyvben az ómagyar- és középkorral szemben részletesen tárgyalt újkori költőinkhez, íróinkhoz való viszonyát is. Erre kitűnő példa a hivatalos irodalomtörténeti kánonból hovatovább teljesen kirekesztett Tompa Mihály tárgyalása. A csupán a „A madár, fiaihoz” és „A gólyához” című allegóriájával is nevét líránkba örökre beíró, nemzeti klasszicizmust képviselő költőről elismeri, hogy ha nem is akkora tehetség, mint például Petőfi Sándor vagy Arany János, művészetének „legnagyobb értéke eredetisége és magyarsága”, az, hogy „alig van még egy hasonló költőnk, akinek olyan kevés kapcsolata lenne idegen irodalmunkhoz”, mint neki, de ha mégis idegen mintákat követ néha, azok is úgy hatnak, mintha eredetiek lennének. Példaként említi erre egykor (főleg nők körében) oly népszerű „virágregéi”-t:

„Ez a műfaj német eredetű: leghíresebb művelői Rückert és Freiligrath voltak a XIX. század első negyedében. Virágregéin azonban ezeknél erősebben érzik Ovidius és Andersen hatása. Allegorikus formában érzelmes meséket mond bennük a virágokról és általános emberi tulajdonságok hordozóivá teszi őket. Az ibolya a szerénységnek, a rózsa a büszkeségnek, a liliom az ártatlanságnak, az örökzöld a reménynek, a csalán a rágalomnak jelképe ezekben a történetekben, amelyeknek egy része tanítómesévé laposul, költőibb részük pedig a tündérregéhez közeledik. Megkapó bennük rajongó természetszeretete s az előadásnak szinte nőies bája: a túlzott allegorizálás azonban egyhangú és fárasztó és a törékeny virágokhoz nem illenek azok a súlyos erkölcsi eszmék, amelyeknek hordozására a költő kényszeríti őket.”

Irodalmunk elfeledett értékei iránti empatikus megközelítései mellett ugyanakkor kérlelhetetlen kritikusa is a legújabb kor társadalmi-közéleti anomáliáinak. Ennek bizonyságaként példás éleslátással jellemzi a realizmus, naturalizmus és szimbolizmus 1882-től beköszöntött időszakát:

„A kiegyezéssel állami életünk nyugvópontra jutott, a nemzet anyagi és szellemi erőgyűjtés feladataira fordíthatta energiáját és valóban úgy látszott eleinte, hogy lázas sietséggel igyekszik pótolni évtizedek mulasztásait. A békés kultúrmunka programjának megvalósulásához azonban mégsem voltak meg a szilárd feltételek: a kiegyezés kompromisszum eredménye volt, nem jelentette a nemzeti öncélúság gondolatának tökéletes megvalósulását, nem hozta magával a nemzeti álmok teljességének diadalra jutását és így kezdettől fogva jelentékeny és egyre erősbödő ellenzékre talált a magyar közvéleményben, kiindulópontja lett a belpolitikai harcok hosszú és meddő sorozatának, amelyek a nemzet vezetőinek érdeklődését és energiáját annyira lefoglalták, hogy sürgősebb és életbevágóbb teendők elvégzése elmaradt.”

Mindennek következtében hangsúlyozza, kortársai közül Szekfű Gyulához hasonlóan, hogy a szociális elégedetlenségeket meglovagoló szabadkőműves páholyok a humanizmus cégére alatt zavartalanul működhettek, szociálpolitikai reformok híján pedig a városi proletariátus a „nemzeti eszmékkel való közösséget” megtagadó radikális szocialisták karjaiba hullott, olvasóközönségünk pedig gyökértelenné silányult, klasszikus értékek helyett a napi bulvársajtó,efemer sikereit bálványozta, amely „nagyrészt egy idegen faj, a nyelvében megmagyarosodott, lelkület tekintetében viszont csak részben asszimilálódott zsidóság kezére került”:

„A magyarságnak alapjában konzervatív, az újítások iránt tartózkodóbb természetével szemben a hagyományaink iránt érzéketlen vagy ellenséges indulatú, gyökértelen zsidóság mohón kapott minden kulturális újságon s a haladás jelszavának örve és a liberalizmus védelme alatt a nyugati kultúrának minden világnézeti, bölcseleti, tudományos, művészeti vagy irodalmi termékét beoltotta a magyar szellemi életbe, természetesen saját ízlésirányának és lelkiségének megfelelő kiválasztással és tekintet nélkül arra, hogy az idegen hozomány megfelel-e egészséges fejlődésünk feltételeinek és összeegyeztethető-e faji és lelki adottságaink, történetileg kialakult nemzeti egyéniségünk, keresztény erkölcsiségünk korszerű szükségleteivel és követelményeivel. A nemzet drágán megfizetett azért az optimizmusért, amellyel elnézte az erőszakos újítást, anélkül, hogy nemzeti egyéniségének védelméről kellően gondoskodott volna.”

A könyvéből imént idézettek alapján persze nem csodálhatjuk, hogy a tudós pannonhalmi bencés tanár könyve csak amolyan „politikailag inkorrekt” irodalmárok féltve őrzött kincse, szerzője nem tartozik ugyebár a hivatalos irodalomtörténet-írás képviselői által elismertek közé, sőt neve is alig fordul elő műveikben, így, e hiányt pótlandó, a Varga Béla szerkesztette, 1998-ban megjelent „Veszprém megyei életrajzi lexikon”-t idézzük, amelyből megtudjuk, hogy 1897. március 25-én Sövényházán született és 1979. július 18-án Győrött hunyt el:

„1920-ig Berger Jób József néven ismert. Győrben érettségizett, a teológiát Pannonhalmán végezte. A bencés rend tagjaként 1922-ben Budapesten doktorált. Pápán tanított, majd Pannonhalmán főiskolai tanár, levéltáros. Győrben házfőnökként és tanárként is dolgozott. Tagja volt a „Pannonhalmi Szemle” szerkesztőbizottságának. Fő érdeklődési köre az irodalomtörténet, a magyar nőírók munkássága, az esztétika és a művészettörténet. 1935 után a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottsága, 1939-től a Szent István Akadémia tagja. Műgyűjteményében jó művek sorakoztak. Önéletírása „Életem, sorsom” címmel a „Hazánk” című folyóiratban, 1993-ban és 1994-ben jelent meg. A győri bencés templomban nyugszik.” Iménti művén kívül megemlíti magyar nőíróinkról 1939-ben megjelent kötetét is, arról viszont, mi történt vele 1945 után, nem ad információt.

Bizony hálásak lehetünk Teremtőnknek, hogy szent hegyünk, Pannonhalma valaha ilyen nagyságot adott a magyarságnak, aki az ómagyarokat műveletlen, primitív hordaként bemutató pozitivista és materialista történelemszemlélettel szemben tényként kezelte, hogy őseink hite igenis kiemelkedett valamennyi nem keresztény vallás közül, elégre istenhívők voltak, éspedig olyannyira, hogy a Fehér Ló taposta ki őseink számukra a Krisztushoz vezető utat.