Antoine de Exupéry 1943-ban megjelent gyermekregénye, „A kis herceg” (Le Petit Prince) fenti mondatát előszeretettel idézik rengetegen napjainkban is, éspedig teljesen egyetértőleg. De vajon tényleg így van-e?

Sokan szembeállítják az észt a szívvel – miként a testet a lélekkel, a tudást a hittel. Ámde olyan ez viszont, mintha ugyanezt tennők az édesanya és édesapa, a folyó és meder viszonylatában. Mindezek között a kötőszó sohasem lehet a vagy, csak az és.

Mondhatnók, a világnézeti harcokban egyáltalán nem mindegy, hogy a fogalmak, jelenségek közé melyik kötőszó kerül. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, egyedül a katolikus világnézet az a világnézet, amely ezt következetesen képviseli. Maradva mostani témánknál, noha mind az értelem, mind az érzelem személyiségfejlesztő mivoltát elismeri, mégis, az értelem működését jobban nyomatékosítja az emberi élet szemléletében és értékelésében, mint az érzelmek gyakran diszharmonikus állapotainak elfogadását.

Miért? Az isteni teremtésrend által szabályozott értelemnek kell alászállnia a szívbe ahhoz, hogy helyes döntéseket tudjunk hozni életünkben, ugyanis a létünket szabályozni hivatott erkölcsi igazságokat, törvényeket is előbb értelmünkkel fogjuk fel és csak utána „engedjük” szívünkre hatni. Minderről igen mélyen szántóan írt Schütz Antal, a jeles magyar hittudós:

„Egyedül a katolikum viszi következetesen azt a gondolatot, hogy a természetfölöttiségnek metafizikai alapja, Isten önkinyilatkoztatása, az ember számára értelmi gyarapodást, tehát nézőpont-többletet jelent. Mert egyedül a katolikum veszi a kinyilatkoztatás emberi ellenképét, a hitet úgy mint igaznak-tartását, tehát úgy is, mint az emberi értelemnek a felsőbb isteni értelembe való belekapcsolódását. A protestantizmus a hitben elsősorban érzelmi magatartást lát. Schleiermacher »Gefühls-Theologie«-ja óta ez ott általános elmélet; de már Luther hitfogalmában, a fides fiducialis, bízó ráhagyatkozás fogalmában benne van.

Bizonyos már most, hogy a szívnek is van szeme, sőt: le coeur a ses raisons, que la raison ne connaît pas (Pascal). A szeretet is látóvá tesz; de soha akkor, ha az észt háttérbe szorítja, vagy egyenest a helyébe lép; hanem csak akkor, ha az ésszel harmonikus együttműködésben van és tiszteletben tartja az ész és szív rangsorát. Az ész van ugyanis hivatva érteni, kutatni és látni; a szív és érzés, akarat és lendület rendeltetése pedig az, hogy ne engedje elsorvadni a szellem szemidegét, hanem gondoskodjék vitalitásának fönntartásáról. A történelem a megmondhatója, mennyi súlyos rövidlátás és félreértés járt a nyomában annak a végzetes eretnekségnek, mely a görög skizmában a harmadik isteni személyt, a Szentlelket, a szeretet ősforrását és abszolút ideálját elszakította a második isteni személytől, az Igétől, az értésnek, látásnak, igazságnak ősforrásától és örök normájától. Hogy pedig a Luther-féle protestantizmus az Igét, a Logost detronizálta és az észben a hitnek ellenségét látta, történeti tény, melynek végzete elől a későbbi protestantizmus racionalizmusba, a természetfölötti valóságok tagadásába menekült.

Továbbá mind a protestantizmus, mind a skizma nem tudta többé levetni születésének anyajegyét, az eretnek egyoldalúságot; a természetfölötti valóságot elszakítja a természeti valóságtól, és folyton arra van kísértve, hogy az egyiket a másik rovására túlozza. Ennek aztán az lett a következménye, hogy egyfelől annyira hangsúlyozza Istennek a természetet és teremtményt meghaladó fölségét, az isteni transzcendenciát, hogy végre már Istenről nem mer és nem tud olyant mondani és gondolni, aminek ismerés jellege és értéke van (így napjainkban is a Barth-féle teológia); másfelől pedig az Istentől eltávolított és eltaszított világot bűnben és sötétségben hagyja, s ebbe a káoszba Istentől, az örök világosság atyjától egy árva fénysugár nem hull belé.

A katolikumot meg éppen az jellemzi, hogy minden nézőpontot szerephez juttat. A természetet nem tagadja és nem hagyja merő megválthatatlanságban. Elve: Gratia non destruit, sed perficit naturam; a természetfölötti rend a természetet nem nyomja el, hanem teljessé teszi és megfejeli. Ezzel biztosítja a katolikus világnézés számára mindazokat a nézőpontokat és látásokat, melyeket vállvetett emberi igyekezet, a történelmi kultúrmunka és a nagy látók zsenialitása napfényre hozott. Többek között innen van, hogy kívülálló újítók és úttörők, kik a katolikus elfogultság hitében nőttek föl, sokszor ámulva állapítják meg, hogy szokatlan, újszerű és éppen nem katolikus-barát gondolataik katolikusoknál találnak leginkább megértésre és méltánylásra (így például a mai karakterológia vezére, L. Klages).

A katolikus, éppen mert katolikus, azaz egyetemes, nem tart magától idegennek semmiféle nézőpontot és semmiféle néznivalót; hisz minden valóság Isten műve, és mind arra van hivatva, hogy Isten országának elemévé váljék. Nekünk mondja Szent Pál: »Minden a tiétek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők; mert minden a tiétek; ti pedig Krisztuséi vagytok; Krisztus meg az Istené« (Kor I, 3, 23.) Másrészt azonban, éppen mert nem keveri össze a természetet és a természet fölött valókat, a világot és Istent: következetesen megőrzi teocentrikus álláspontját, mindig Isten szemével nézi a világot. Így megvan egyáltalán a kellő distanciája a világ és élet összevisszaságának átfogó, egyetemes nézésére. Teljes elfogulatlansággal tudja nézni és vizsgálni, amit a természet, történet és élet eléje tár; szokatlan természeti, történeti és lelki jelenségekkel szemben is rendelkezik mindazokkal a magyarázási lehetőségekkel, melyeket a közönséges és a tudós világnézés fölkínál; de mert egyben nyitva tartja a természetfölötti tényezők belenyúlásának, a csodának és kegyelemnek, titoknak és kinyilatkoztatásnak lehetőségét is, sohasem jut abba a helyzetbe, mit Mommsen, aki híres római történetének 4. kötetét nem írta meg, mert az a gyorsaság és alaposság, mellyel a merő történeti szemlélet számára annyira igénytelen kereszténység elhatotta és alapjaiban megrendítette az imperiumot, nem fért bele az ő történetnézésének kategóriáiba.

A katolikus világnézésnek architektonikus középpontja Krisztus, a megtestesült Isten, aki mint már Origenes megállapítja, emberré lett, de úgy, hogy Isten maradt. Ezzel biztosítja a katolikus világnézés számára a világkívüli archimedesi pontot; a katolikus világnézés tehát soha sincs arra kísértve, hogy a sok fától ne lássa az erdőt. De ez »az Ige testté lőn és közöttünk lakozott«, és most már az ő titokzatos testévé kell válni mindennek, ami világ, ember és történelem; és így a katolikus lélekben mindig meglesz e világ dolgai iránt az a meleg érdeklődés, melyet csak a közvetlen érdekeltség ád, s mely nélkül lehetetlen a türelmes, aprólékos kutatásból és próbálgatásból táplálkozó részletes valóság- és világismeret.

A katolikus világnézés tehát ott áll két végletes szélsőség között. Az egyik a fideizmus, illetőleg az egyoldalú szupernaturalizmus, mely az égnek egyoldalú nézésétől nem látja meg a földet; a másik a még rövidlátóbb naturalizmus, akár materialista, akár racionalista kiadásban, mely mint a 19. századi mechanikai természettudományos világnézés, a földtől nem tudja meglátni az eget és csillagait. A katolikum a földnek útjait tudja a csillagokhoz mérni és az eget tudja a földről nézni s így teljessé válik minden látása.”

(Katolikus világnézés. Katolikus Szemle, 1934. január. 7-9. old.)

Az „aurea mediocritas”, az arany középút tehát nem lehet más, mint hogy az értelmétől „kontrollált” szívével lát jól az ember. És itt a hangsúly az értelmi kontrolláláson van. Sajnos azonban korunk ezt mintha másképpen látná. Mintha a szív, a benne lakozó szeretet érzelgősség, negédes, cseppfolyós érzelem volna csupán.

„Jól csak a szívével lát az ember”? Képzeljük el, Pistike elégtelenre áll matekból, édesanyja pedig addig könyörög tanítójának, hogy az átengedi, mondván: „Pistike olyan jószívű gyermek!” Mosolygunk, ugye, pedig a mégoly jó szándékú Antoine de Exupéry szemléletéből ez egyenesen következik bizony. 

„Persze, pikkelt Pistikére a tanítója, azért állt elégtelenre!” – jön ilyenkor a kádencia. Csakhogy kár kötni az ebet ama bizonyoshoz. Pistike nem tudott, megbukott. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a számtantudást pótolja majd a szívjóság. Ha valaki valakit elüt, hiába hivatkozik arra, hogy ő olyan „jószívű” amúgy, megbüntetik.

„Mindegy, a szíve pótolja az eszét!” – hallhatjuk sokszor. Vagy ezt: „Hagyjuk az igazságot, az a fő, hogy szeretet legyen!” Hagyjuk? Akkor Krisztust is hagyjuk? Merthogy ő maga mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14, 6)

Jobb lenne, ha korunk visszatalálna a dolgok természetes rendjéhez, és visszaadná végre az Isten adta értelem polgárjogát. Higgyük el, nincsen ebben semmi lehetetlenség, semmi – szívtelenség.