Cathleen ni Houlihan – egy dráma hatása és utóélete

Albert Chesterfield naplójából

London, 1904, december 14.

Az apám egy igazi bigott, több értelemben is. Bigott angol és bigott anglikán.

Kezdjük az utóbbival.

Apám szerint egyetlen igazi egyház van, mégpedig az anglikán. Mindenki más erkölcstelen, képmutató és hazug. No meg sarlatán. SARLATÁN. Ez a legmeglepőbb – hogy ez a szó miként jön a valláshoz, fel nem foghatom, de már megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezek apámtól ilyeneket.

Mondjuk mást se nagyon.

Vallási kérdésekben meglepően agresszív tud lenni, pedig amúgy joviális, nagylelkű ember; pontosabban annak mutatja magát mások előtt. Órákig képes vitatkozni, járkálni körbe-körbe a könyvtárszobában, pipával a szájában, vagy a kezében; s közben vadul gesztikulál. Különösen akkor ragadja el a hév, ha a katolikusokat kell szidni. Akkor aztán kifogyhatatlan a becsmérlő jelzőkből: lázító, elégedetlenkedő, pápista, álszent, ÁLSZENT! Ezt mindig kiabálva mondja, a pipáját magasra emelve.

És ilyenkor a vitapartnerére néz, megáll egy kicsit és tart egy perc hatásszünetet.

Apám egy igazi szónok.

A legszebb szó az egész tirádában az álszent… Nem, nem így: csupa nagybetűvel, kiabálva: ÁLSZENT! Felkiáltójellel.

Mondja ezt pont az apám.

Hallom én nem egyszer, miket mondanak a klubbéli barátai, és látom, apám hogyan bólogat hozzá nagy lelkesen. Meg aztán vannak olyan dolgok, amiket az ember még a naplójának sem mond el. Elvégre mégiscsak az apám.

Apám azonban nem csak vallási értelemben bigott.

Annyira angol, amennyire angol egyszerűen nem is lehet az ember. Az öltözködése, az étkezések, egyáltalában: az ételek, a klubok, ahol tudom, hogy nem érzi jól magát, de elmegy, mert el kell mennie, a merev szokások, a kiszámítottan finomkodó modor, vagy modorosság, az erőltetett raccsolás, mert az olyan „úrias” (vagy „úlias”?), az a furcsa, kiszámított és felsőbbrendű gúny – amely persze sohasem nyílt – másokkal szemben, aki „alacsonyabb rangú”, mint ő – pusztán azért, mert nem angol.

Csak az az igazi, ami angol. Mindenben, mindenkiben talál hibát. Az amerikaiak nem tudnak angolul, a franciáknak pocsék a konyhájuk és neveletlenek, a németeknek nincs humoruk, a hollandok makognak, a négerek túl feketék, az írek ostoba fajankók és rebellisek, és így tovább, és így tovább. Minden nemzet fiaira vagy lányaira van valami találó megjegyzése még akkor is, ha sohasem találkozott élő némettel, írrel, franciával.

A kedvencem az „igazi angol tea”. Csak azt hajlandó inni – az „igazi” angol (megjegyzem: skót…) whiskeyn kívül, minden nap, hajszálpontosan öt órakor szolgálja fel Tom egy kis tejszínnel és teasüteménnyel. Csak „igazi angol teát”. Ezen mindig nevetnem kell. Angol tea? Angol?! A mi éghajlatunkon?! Kiszárítani sem lehetne itt a teát, nemhogy termeszteni… Hová figyelt apám a természetrajz órákon annak idején, nem tudom, de hogy a tanárára nem, az biztos.

Angol tea… Indiai az, persze. De India angol gyarmat, és apám nézete szerint így – angol…

[…]

Sajnálom, hogy kissé elragadtattam magam. Mindig ez történik, ha apámmal szóváltásom támad.

Szóváltás, hm. Ez is egy szép kis eufemizmus. Nevezzük csak „veszekedésnek”, mert az is volt. Apám szereti ezeket a finom szavakat, én már kevésbé. Inkább kimondom, amiket gondolok.

Most éppen azon tört ki a veszekedés, hogy el akartam menni a színházba, megnézni annak a William Butler Yeatsnek a darabját, a Cathleen ni Houlihan-t.

Alighogy felvetettem az ötletet, apám menten felugrott a karosszékéből, és tett felém pontosan három lépést.

- Albert… - zihálta.  - ALBERT! (Itt már felemelte a hangját, de a műraccsolásra azért nagyon ügyelt).  - Ezt akarod te megnézni? EZT? Ezt a… ezt a… nem is tudom kicsodát? Ezzel az ír förtelemmel szennyeznéd az elmédet?

És itt elakadt a szava. Gyanítom azért, mert fogalma sem volt, miről szól a darab, gondolom, némely barátjától hallott valamit a klubban, de a szokásos hatásszünet azért megvolt. A villámló szemekkel együtt.

Csak éppen énrám nem volt semmilyen hatással.

Megtanultam már, hogy még az irodalom terén sem hajlandó apám engedni egy jottányit sem az úgynevezett elveiből. Csak az angolok tudnak írni. Más nem. Csak az angol az igazi nyelv. Minden más csak silány próbálkozás a kommunikációra. De még az angolokban is válogat. Chaucer, az igen – igaz, alig érti a sok száz évvel ezelőtt íródott szöveget – de az „igazi, tiszta angol”. Lelkesedik érte. Meg Shakespeare. És bármi, ami éppen divatos. Másokról alig akar hallani. Wilde? Ugyan már… nem is angol, meg hát, hm… „Ugye fiam, tudod, hogy micsoda förtelmes bűnöket követett el?” 

Nem is sorolom tovább. Minek.

Így el is tökéltem magam, hogy megnézem a darabot. Ha tetszik apámnak, ha nem. Enyém a pénz, amiből a jegyet veszem, azt nézek meg, amit akarok.

A makacsság is munkált bennem erősen, tudom.

[…]

A darabot a múlt héten néztem meg először. Aztán még egyszer, tegnapelőtt.

Nagy élmény volt.

Pedig első látásra nem volt semmi különös; leszámítva a színészi teljesítményeket. Főleg az Öregasszony, Maud Gonne játéka… ennyi átélést, ennyi tüzet, ennyi lelkesedést! Hihetetlen volt, magával ragadó! A díszlet egyszerű volt, mondhatni pórias. De hát végül is parasztokról szólt.

Legfeljebb az lepett meg, hogy milyen rongyokban szerepeltek az ír parasztok – gondoltam is először, ilyen szegény lenne a társulat? Aztán eszembe jutott, hogy mindez több, mint száz évvel ezelőtt játszódott.

De a darabot nem értettem. Teljesen nem. Szokványos történetnek tartottam, aminek tapsolnak az írek Londonban, mert a hazájukban játszódott, és tapsolnak a betévedő angolok, mert így illik, vagy tapsolnak, mert jó volt a színészek alakítása.

Utánanéztem a történelmi háttérnek is; Killalában történt, 1798-ban a Wolfe Tone-féle felkelés idején. Gyerekkoromban én is árulónak tartottam a lázadó íreket, akik francia segítséget kértek. Ehhez persze apám szavai is hozzájárultak: „Rebellis, ostoba ír gazemberek, mi mindent megtett értük a Korona, és lám, ez volt a hála! Ezek csak lázongani tudnak! Felforgatni!”

A könyvtárakban elég egyoldalú volt a történet bemutatása; de voltak részek, amik elborzasztottak: a „félakasztás”, hogy kicsikarjanak valamiféle vallomást az összeesküvőkből, a több száz halott, a mészárlások, a megtorlások… Wolf Tone öngyilkossága, hogy inkább elvágta a saját torkát, de nem akart a bitófa alá menni, ha már a sortüzet – a dicső halált – megtagadták tőle…

Nem. Ezen a ponton azért elgondolkoztam: biztos, hogy jó volt, amit az angol hadsereg tett? Jól cselekedtünk, mi angolok, jó keresztényekhez méltóan? Mi lehetett az oka annak, hogy az írek ily ádázul lázadtak ellenünk, angolok ellen?

Szörnyűnek tartok mindenféle öldöklést.

Maga a történet teljesen hétköznapian indult: egy házasságra készülő fiatalember és a családja. Apja számolgatja a vagyonkát, száz fontot - ami tetemes összeg volt akkor – és mennyire, de mennyire megmutatta az ír – vagy akár a skót, az angol, vagy bármelyik – paraszt gondolkodásmódját! A pénz, a vagyon biztonságot ad. Nyugalmat ad. Lehetőséget a jobb életre.

Van egy rész, amit nagyon megragadott. Szerencsémre Peter O’Brian, az egyik barátom meg tudta szerezni a szövegkönyvet. Hiába láttam kétszer is, azért annyira nem jó a memóriám, hogy szó szerint idézzem. De most idemásolom.

PETER [Feláll, kezébe veszi a táskát és kiszórja belőle a pénzt]. Igen, nagyon jó üzletet kötöttem neked, Michael. Az öreg John Cohel előbb vagy utóbb megtartotta volna ennek egy részét. ’Hadd tartsam meg a felét, amíg az első fiú meg nem születik.’ mondja ő. ’Hát nem fogod.’ mondom én. ’Akár lesz fiú, akár nem, az egész száz fontnak Michaelnál van a helye, mielőtt a lányod a házba hozza.’ Aztán beszélt vele a felesége, és végül odaadta.

BRIDGET. Úgy látom, örülsz, hogy kezelheted a pénzt, Peter. [1]

Hát persze. A paraszti ösztön és gondolkodásmód. Tulajdonképpen nem más, mint a földesurak gondolkodásmódja – csak éppen kicsiben… És lám, ilyenek a mi parasztjaink is, az angol parasztok is. Éppen erre utal ez a rész is:

PETER. Te vagy a legjobb asszony Írországban, de azért a pénz is jó. [Újra átszámolja a pénzt és leül]. Sose gondoltam, hogy egyszer majd ennyi pénzt látok e négy fal között. Most, hogy a miénk, nagy dolgokat tehetünk! Megvehetnénk azt a tíz hektár földet, most, hogy Jamsie Dempsey meghalt, és bevethetjük. Elmehetünk a vásárba, Ballinába, hogy megvegyük a marhákat. Michael, Delia kért pénzt saját magának?

MICHAEL. Nem. Nem úgy tűnt, mint aki észrevette volna, vagy foglalkozna vele egyáltalán.

BRIDGET. Nem is csoda. Miért is foglalkozna vele, amikor itt vagy neki te, egy erős, fiatal és rendes férfi? Büszke lehet arra, hogy te vagy neki, egy komoly fiú, aki jól fog bánni a pénzzel, aki nem veri el az egészet, és nem is költi el italra, mint egyesek. [2]

Nekem bizony úgy tűnik, semmiben sem különböznek a mieink az írektől. Ugyanazok a szándékok, ugyanazok a mozgatórugók; a megélhetés, a gazdagodás – ami egyenlő a vagyonnal, az anyagi biztonsággal.

Közben a többiek valamiféle éljenzést hallanak az utcáról, nem tudják mire vélni. Aztán kiderül, mi az, illetve KI AZ… Az ÖREGASSZONY.

Az öregasszony, akit mindenki szánakozva fogad. Aki mindenki sajnál, sőt, egyesek bolondnak vélnek.

De számomra az volt a legdöbbenetesebb, amit saját magáról mondott:

BRIDGET. Mi késztetett a vándorlásra?

ÖREGASSZONY. A túl sok idegen a házamban.

BRIDGET. Tényleg úgy tűnik, hogy megvan a magad baja.

ÖREGASSZONY. Valóban megvan a magam baja.

BRIDGET. Hogyan kerültél bajba?

ÖREGASSZONY. Elvették tőlem a földemet.

PETER. Sok földet vettek el?

ÖREGASSZONY. Négy gyönyörű, zöldellő földet! [3]

Hát ez az! Ez az, amit nem értettem, amit nem fogtam fel, amikor először néztem meg a darabot… Először szó szerint értettem, és természetesnek vettem, hogy majd a „barátok” meg a „szomszédok” segíteni fognak, de aztán…

„A túl sok idegen a házamban”… hiszen ezek mi vagyunk… az angolok. Mi vagyunk ott az ő házaikban, az otthonukban, ahol semmi keresnivalónk nincsen.
És a „Négy gyönyörű, zöldellő föld!” – az meg nem más, mint a négy írországi provincia.

Ha ezt apám hallaná…

Én meg beleborzongtam. Egyszerűen sokkolt. Lopva néztem körül, mit szólnak a többiek, észrevették-e egyáltalán ennek a pár sornak a rejtett értelmét, az utalást… Hát persze, az írek észrevették. Még hogy ostoba fajankók! Az angolok meg tapsoltak, gügye módon mosolyogva.

Vajon megnézik újra, ha valami színházi kritikus megírja, miről is szólt ez a darab?

Nem. Nem értik. Nem is érthetik. Ehhez írnek kell lenni. Én sem értem teljesen, mert azért nem tudok lelkesedni teljes átéléssel.

Véráldozatot kérnek a darab végén. Igen, ez teljesen egyértelmű.

ÖREGASSZONY. Gyere ide közel hozzám, és mesélek róluk. [MICHAEL mellé ül a tűzhelynél.] Volt egy vöröshajú ember az O’Donell családból, északról, és egy másik férfi O’Sullivanéktől, délről, és volt az a Brian, aki életét veszítette Clontarfnál, a tenger mellett, és sokan voltak nyugaton, vannak, akik sok száz éve halottak már, és vannak, akik majd csak holnap halnak meg.

[…]

ÖREGASSZONY. Nem étel vagy ital az, amit akarok.

PETER [Nyújtja a shillinget.] Van itt valami más.

ÖREGASSZONY. Nem, ezt sem szeretném. Nem ezüstre vágyom.

PETER. Akkor mi az, amit szeretne?

[PETER odamegy az asztalhoz, elképedve bámulja a kezében lévő shillinget, és megáll sutyorogni BRIDGET-tel.]

MICHAEL. Senki sincs, aki ilyen idősen a gondját viselné, asszonyom?

ÖREGASSZONY. Nincsen. Bár sokan ajánlották fel szerelmüket, soha nem osztottam meg az ágyam egyik szerelmemmel sem.

MICHAEL. Hát egyedül járja az utakat, asszonyom?

ÖREGASSZONY. Megvannak a magam gondolatai és megvannak a reményeim is.

MICHAEL. Milyen reményekről beszél?

ÖREGASSZONY. Arról a reményről, hogy visszakapom a gyönyörű földjeimet; arról a reményről, hogy egyszer majd kiteszem az idegeneket a házamból. [4]

Ennél egyértelműbb utalás már nem is lehetne.

És itt még nincsen vége.

Az öregasszony teljesen megbabonázza a fiút, Michaelt, aki végül otthagyja a házat, a családját, a menyasszonyát, a biztos létet és megy az öregasszony után, visszaszerezni a földjét… nem, nem az öregasszony földjét. Az írek földjeit. Megy elkergetni az idegeneket. Nem, nem azért megy, hogy az öregasszony házából kiverje a bitangokat, hanem hogy Írországból kergesse el a megszállókat.

A megszállókat. Minket. Az angolokat.

[…]

Talán egy versbetét volt, ami a legjobban sokkolt. Nem is jó szó a „sokkolt” erre; amelyik a legnagyobb hatással volt rám, és a szomszédos üléseken lévőkre. Egy egyszerű, de mégis nagyszerű vers volt az.

Emlékeznek rájuk majd örökké,

És élni is fognak mindörökké,

Beszélnek majd róluk örökké,

És hallunk róluk mindörökké. [5]

Mennyire lelkesítő, mennyire magasztos ez a négy sor! És mennyire igaz is! Lám, tényleg így lett: nem feledték ezeket az embereket, a hősöket, beszélnek róluk, hallanak róluk, emlékeznek róluk!

És a vége… igazi katarzis.

PETER [PATRICKnak, miközben kezét a karjára teszi]. Nem láttál egy öregasszonyt, aki erre jött az úton?

PATRICK. Azt nem, de láttam egy fiatal lányt, és olyan volt a járása, akár egy királynőnek. [6]

A közönség őrjöngött. Maud Gonne játéka pont úgy megbabonázta őket, mint Cathleen a darabban Michaelt. Cathleen… rájöttem, ő nem más, mint maga Írország, aki felébred halottaiból, aki újra ifjú lesz, mert mindig lesznek fiatalok és bátrak, akik kiállnak a szabadságért…

Torokszorító az élmény. Igen az; még akkor is, ha tudom, hogy ellenünk, angolok ellen szólt az a vers. Meg az egész darab.

De nem tudok haragudni. Megértem őket. Meg aztán… ez csak egy ártatlan színdarab. Az emlékezésről szól.

Mindesetre apámnak nem mesélek róla.

[…]

1938 ősze, Bath, Dél-Anglia

Hát ideköltöztünk, ebbe a kis fürdővárosba, délre. És ahogy kipakoltunk Margot-val, kezembe akadt ez a régi napló.

Nincs már kivel beszélgetnem. Margot csak a virágainak él, azok között őgyeleg, beszél hozzájuk, ápolja, gondozza őket, mintha betegek lennének. Micsoda derék asszony… Felnevelt három gyereket. Ők már elmentek, John Londonban ügyvéd, James egy hadigyárban igazgatóhelyettes, Cecilia meg… nos Cecilia meg ott van a férje mellett Cambridge-ben.

A régi barátaim már rég meghaltak. Apám sem él már… elhunyt 26-ban. Milyen szigorúan ítéltem meg annak idején! Forró volt a fejem még…

Miért is írom ezeket?

Ahogy olvasom a régi naplómat, amit még alig huszonkét évesen írtam, megannyi már-már elfeledett emlék bukkan fel.

Most ötvenhat éves vagyok. Beteg. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. De azért még megrázom magam, és visszaemlékezem arra, amire érdemes visszaemlékezni. És vannak olyan események, amelyek segítenek emlékezni…

Nem olyan régen olvastam egy verset, W.B. Yeatstől, a címe ez volt: A férfi és a visszhang.

És amikor olvastam, eszembe jutott az az ifjúkori élményem, a színházban…

Milyen sok minden történt azóta… Harcoltam a fronton a Nagy Háborúban, hadnagyként a tüzéreknél. Láttam sok halált, nyomorúságot. És biztosan öltem is. Biztosan. Jó tüzérhadnagy voltam, jól irányítottam az embereimet. És ők jól céloztak. Vagyis öltek. Öltem. Embert öltem.

Nem vagyok erre büszke, bár kaptam kitüntetést is. A háborút mindenesetre megnyertük.

Megnyertük… nem is tudom. Mindegy.

Szóval, itt van az a vers, az a Yeats vers. Olvastam közben is, persze. Nem feledtem azt a színdarabot, azt a Cathleen-t. A fronton hallottam a Húsvéti felkelésről, és később olvastam a versét is, mikor is… 21-ben? 22-ben? Nem emlékszem már pontosan.

Kalandoznak a gondolataim. Megengedhetem magamnak. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, mennyit enged még nekem a rák.

A Férfi és a Visszhang.

Szíven ütött, ahogy elolvastam ezt a verset. Talán jobban szíven ütött, mint az a szívroham két éve még Londonban. Persze nem ugyanúgy – a londoni sebet ejtett a testemen, ez pedig a lelkemen.

Az egész vers olyan volt, mint a gőzhenger, de ez, ez a pár sor…

Most már öreg vagyok s beteg,

De e kérdéstől még mindig remegek,

Minden éjjel csak virrasztok,

Ám választ, azt sosem kapok:

A drámám adott rá okot,

Hogy lőttek ránk az angolok? [7]

[…]

Úristen! Úristen… Ez a Cathleenről szól. És 1916-ról. A Húsvéti Felkelésről. A lelkiismeret-furdalásról. Az önmarcangolásról. Rólunk. Róluk.

A Cathleen ni Houlahin-ről. A darabról, aminek tapsoltam. A darabról, aminek éljeneztem. A darabról, ami megríkatott.

Istenem. Yeats magát vádolja azért, amit mi, az angolok követtünk el. Azért ostorozza magát, hogy az emberek kimentek az utcára harcolni. Az ő írása miatt. Az ő szavai miatt…

Emlékeznek rájuk majd örökké,

És élni is fognak mindörökké,

Beszélnek majd róluk örökké,

És hallunk róluk mindörökké. [8]

Ez fanatizálhatta az embereket? Ezekre a sorokra gondolt vajon Yeats? Én nem kérdezhetem meg tőle…

Olyan sok minden láttam már, olyan sok mindent átéltem, hogy erre most aludnom kell. Nem egy, nem kettő éjszakát. Azt hiszem, sokat.

Nem tudom szavakba önteni, mit érzek most.

De én lelkesen tapsoltam annak a darabnak anno, még akkor is, ha nem is értettem meg teljesen. Most már talán értem, és érzem is.

Nem bánom meg azt a tapsot, de… azért… nagyon szíven ütött ez a vers.

De már öregember vagyok, és mit számítanak egy öregember gondolatai…