2021. szeptember 23. csütörtök,
Tekla napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Hangyák a tányéron 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

A magamfajta irodalmi korhelynek mindig egyik legkedvesebb elfoglaltsága, hogy a hétköznapi élet ezernyi jelensége kapcsán beszélhet arról, amit a legjobban szeret: fecsegni az irodalomról.

Tegnap kórházban töltöttem a délelőttömet, és ilyenkor meg tudom figyelni az embereket, illetve az emberek teljes jellembeli változását a kórházi légkör hatására.

És talán sokkal könnyebben tolul fel az együttérzés azokkal a költői sorsok iránt, kiket betegségek ostromoltak. Ilyen Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Keats, Byron, vagy az egész életében nyomorék Leopardi.

                                                                                                     

De paradoxmódon azok a betegségek, melyek a költészetre termékenyítő hatással voltak, mint József Attila, Juhász Gyula vagy Georg Trakl esetében az őrület, sokszor nagyobb együttérzést váltanak ki az olvasóból, mint a „csak” testi szenvedések.

És akkor még nem beszéltünk a nagy elborulásokról, mikor a hallgatás csüggedt terhe zuhan tehetetlenül a költői lélek kútjába. Mint Hölderlinnél és Vörösmartynál.

 

A kórházi folyosón üldögélve azzal a rettenetes tudással kell szembesülnöm, hogy a nemzetem mennyire beteges és esendő. Bármikor megyek, mindig tömegek lepik el a várókat, mindenhol az öregedés szaga és a gyermeki félelem keveredik a levegőben, mindenhol a hosszú hallgatásoktól vagy fájdalmakról szóló rövid mormolásoktól terhes a levegő.

Néha felcsapódik egy-egy ajtó, frissen műtött beteget tol ki egy-egy unott pofájú műtősfiú, és festővászonra kívánkozó meggyötört arcok lógnak ki a zöld lepedő alól; esetleg ernyedten lehulló foltos karok, szoborrá merevedett ujjak, melyek mintha még a levegőbe kapaszkodnának. S a lepedők alatt csonttá vékonyult testek, alig dombosodó embertörmelékek.

Ilyenkor áhítatos csend lesz a műtő előtt., még a neveletlen kölykök zsivaja is elrémül, s az emberek egy pillanatra magukat képzelik a zöld, vérfoltos lepedő alá.

Ugyanaz a rémület és visszahőkölés, mint hamvazószerdán a templomban. Csak itt még látjuk a szenvedő testet, a templomban pedig annak faragott mását. De annak még könyörület van a tekintetében és emberszeretet, míg ennek csak fáradó élniakarás és gyűlölet. Ezek a tekintetek hirtelen a széksorok közé rajzolják a halált, és mi, a szerencsések ott ülünk szánalomtól térdünkre görnyedve.

 

A kórház azonban az emberi törpeség színtere is.

Egy hölgy vonszolja be vonszolásra terjedelmesedett testét közénk, majd leveti magát az egyik székre. Az egész széksor megreccsen alattunk.

Körbenézek, de sehol egy mosoly; mindenki önfeledten reményli az idő múlását, reménykedik, hátha ez a nap is elmúlik, kitépik az egyik fogát, esetleg a varratot tépik ki lázas bőréből, minél későbbi időpontra jegyzik elő, s addig sem kell ezeket a halálrarémült arcokat látnia.

Közben a hölgy, aki gyakorlott kórházlátogató volt, egyre inkább kényelembe helyezi magát, melynek számos kárvallottja van, többek között én is. Itt –ott halk röffenésekkel jelzik emberek a nemtetszésüket, de a legtöbben néma együttérzéssel figyelik a hölgy küzdelmét a szék eredeti geometriájával, mely már néhány másodperc után a múlté.

Nézem a hölgyet, ki nem átallja felfedni testének minden kellemetlen pontját, a hatalmas karjait, melyet ifjú és nagy reményektől izmosodó henteslegények is megirigyelhetnének; az óriási lábakat, melyről a magyar gazdaság jut az eszembe. Mert ha az ilyen lábakon állna, még bíznék a hazám jövőjében.

Aztán a hanyatló Róma jut az eszembe, a túlzabáltság és a matéria összes elmocskolódásával. Eszembe sem jut már Rubens hatalmas asszonytestei, melyek az ágyakra dobva hirdették a matéria diadalát a szellem és az erkölcs fölött, a holland gazdaság immoralitását, mely kontinenseket fosztott ki és népeket ítélt halálra. Mert ez a rettenetes kórházi impresszió már régen maga mögött hagyott minden emberit, erényt és esendőséget.

Csak a mértéktelen önzést látom, s elképzelem, hogy ezer év múlva pont ennek a nőnek a testét mutogatják egy embertani múzeumban, mint az emberi degenerálódás végső állomását.

 

Mikor a hölgy szóra nyitotta száját, elegendő volt néhány pillanat, hogy minden idealizmusom meghalljon.

Az jutott eszembe, hogy Móricz és Nyirő egyszerű és alig iskolázott parasztjai micsoda fennkölt szellemek voltak ehhez a némberhez képest, ki a leghitelesebb naturalizmussal mesélte életének minden mesei elemet nélkülöző történetét. Nem is történet volt ez, inkább história az egykori szépségről, a nőstényi vitalitástól a műtétek plasztikus ábrázolásáig színekkel, hangokkal és… szagokkal…

A többi szerencsétlen sztoikus megvetéssel tűrte egy darabig mindazt a nyelvi dagonyázást, mely után ennek a testnek a dagonyázása hétköznapi képzelettel is bármikor megidézhető.

Megváltás volt, mikor a széparcú asszisztensnő szólított.         

 

A fiamra nézek, az én gyönyörűséges és okos fiamra, aki fegyelmezetten olvas, mert az apjától is ezt látta, s talán kezdi megérezni az olvasás heves, de boldog lázait. Őt kísértem ide a kórházba, az én földi szentemet, kinek kicsiny betegsége felett univerzummá nőtt az aggódásom.

Ilyenkor mindig arra gondolok, ha majd én leszek idős és beteg ember, vajon mellettem fog-e ülni, s megvigasztal-e tekintetével, melyet az arcomba merít?

 

Látom magam előtt Keats-et, aki saját vérébe fulladt, a Nagypénteken a saját iszonyú lázaiba belefulladó Byront, a tüdőbeteg debreceni zseniket, Csokonait és Tóth Árpádot.

                                                             

                                                             

 (John Keats a halálos ágyán)

                                                                                                      

Látom Trakl-ot, akit megőrjített a háború borzalma, Babitsot és Kosztolányit, akik saját nyáltól és vértől nedves és rohadt párnájukra hajtották utoljára szent fejüket. S látni vélem a vagonok közt botorkáló sápadt József Attilát, aki a sípszóra várt, hogy elinduljon, mikor felszuszogott a Szárszón vesztegelő mozdony…

 

Az ember a szenvedés és a halál előtt groteszk valósággá torzul. Szétszakítottsága mutatja meg igazából emberi kicsinységét. Materializmusa tehetetlen düh és primitív indulat, hite szeretet és remény. Világa legalább annyira földi, mint amennyire földöntúli. Alakja esendő és még inkább nevetséges, ha nem abban a közegben mozogna, amely minden megnyilvánulásában embertelen. Senki nem mutatta ezt az állapotot oly közelinek, mint a magyar irodalom Szent Ference, Tóth Árpád…

 


"Elnyújtózom a fekvőszéken,
Akárcsak egy kezdő halott,
S nézem az októberi égen
A két korai csillagot:
Balról arany lángok riadnak,
Fenséggel gyúl ki Jupiter,
Míg jobbról bájjal tűzi fel
Ametiszt-fátyolát Nyugatnak
Vénusz, az éteri hetéra...
Ó, boldog planéták! mit ér a
Földi ember csöpp élete,
Amelynek rossz kín a fele?

(…)

Akartam lenni csillag én is,
A Végtelenség gyermeke,
Valaki, aki szárny is, fény is,
Örök szépségek hírnöke -
De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,
Kinek már mindenekfelett
Csak "hő"-i és "kiló"-i vannak,
S ki csak csomó rút vegyi bomlás?
Jaj!... sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen...
Az istenit!... jaj, istenem!...

(…)


Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,
Csak kínom szebbre fesse át -
Imádságot vagy vad kalandot,
Egy angyalt vagy egy bestiát!
Vagy csak annyit, hogy míg a liften
Szép asszonyok szállnak velem,
Eldadoghassam hirtelen:
...Kérem... én... most... meghalok itten...
Legyenek jók... isten nevében...
Simítsák meg az arcom szépen...
Anyásan... lágyan... ha lehet...
S tiszteltetem az életet..."


(Palace-ban 1925 októbere)

 

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007