2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Ünnepi kiadás - "Van még boldogság?... Istenem, lehet?..."
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Életem két legboldogabb karácsonya sokaknak fájdalmas hétköznapiság lett volna.
Nekem még sem voltak azok, s ennek talán egyetlen oka az a kegyelmi állapot, melyet évezredek óta Istenhitnek nevez a pór és a filozófus egyaránt.
Az első boldog karácsonyomkor talán tizenkét esztendős voltam, a másikon kétszer ennyi.
Az egyikben a szeretet, a másikban a szeretetlenség tanított meg valamire, amit azóta sem tudtam szavakkal körülírni vagy fogalmilag megközelíteni.
Az első ilyen karácsonyomban az ajándéknélküliség adott tisztánlátást, a másikban a magányosság mutatta meg, hogy az ember nem társtalanságra teremtetett.
Az a régi csak ölelést adott, s akkor az volt a Minden; s ez utóbbi megmutatta azt a másik ölelést, melyet az Isten adhat az embernek. Abban a korban, amikor Isten nevét kisbetűvel írták, s mindent lekacagtak, amely isteni, magányosan ünnepeltem. Karácsonyfám sem volt, s még a szobám is fűtetlenül lázongott ellenem. De velem volt Bach, s rajta keresztül a Mindenható.
Az a szelíd és boldog protestáns ünnepélyesség ma is megkísért a jóra, ahogy Mácz István fogalmazta meg egyik könyvének a címében az ember jóra való elhivatottságát.
Lassan Tóth Árpád-i életkorba lépek, s már három éve fájva léptem túl a Chopin-i koron. Az évek múlását az ember irigy módon az emberiség lángelméinek elpárolgó éveiben méri…

Ma, amikor annyian hivatkoznak a szeretetre, s annyiszor rágcsálják meg s öklendezik fel ezt a szót, az olvasó hajlamos egy másik fogalmat keresni, amelybe belekapaszkodhat. Ez a fogalom pedig a boldogság.
Tóth Árpád és Chopin ma már számomra a legkedvesebb páros. Nemcsak rettenetes betegségük köti össze őket, hanem az a szelíden és méltóságteljesen komoly és gyönyörű művészet, mely mindkettőjüknek utolérhetetlen sajátja volt. És a boldogságérzésük, melynek a halálközelség ad súlyt és távolságot.
Keressük a boldogságot másokban, s mindjárt Mozart Klarinétversenyének Adagiójában találjuk meg, melyet haldokolva írt a salzburgi géniusz.
De még inkább a Noktürnök zenei csodájában találjuk meg a legszomorúbb boldogságokat, melyet ez a félig francia, félig lengyel óriás tudott korában egyedül kifejezni. Különös fintora a két zeneszerző közös sorsának, hogy Chopin végrendeletében azt kérte, hogy temetésén Mozart Requiemje hangozzék el, melyet két hét vita előzött meg, mire a Magdolna-templom elöljárói engedélyezték a nagy osztrák halotti miséjének szoprán és alt kórusait szerepelni a szentélyben.
Ugyanebben a korban a nagyok szíve elválik a testtől, és hazatér, hogy örökre beledobogja a kolostorok márványfalába a büszke élet halálos ritmusait. Ahogy John Keats-é vagy Fryderyk Chopiné, mely ma a varsói Szent Kereszt-templom oszlopába van eltemetve, kiszakítva a párizsi Père Lachaise temetőben nyugvó testtől.

A Boldogság kettős természete is az emberi élet örök dualizmusában nyilatkoztatja ki önmagát. Örömre bú jön, fájdalomra enyhülés. Vágyból szerelem lesz és szerelemből vágy. Életörömre halálvágy, Szentestére Nagypéntek. E kettősség nélkül az emberi élet vagy őrület vagy lelki tompaság.


A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?... Istenem, lehet?...


A haldokló meditációja ez, az Isten felé hanyatló árnyék monológja. Kérdés, melyet tőrként vet szívének az, ’kinek csak hői és kilói vannak’.


Békén görbül botjára a gubás;
Ily mozdulattal nézte őse rég
Betlehemben Mária gyermekét;
S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás...

 

A tisztaság mögött már annak születésekor ott settenkedik az árulás, gonoszság nélkül nincs üdvtörténet.

Jaj, minden üdvünk búval viselős,
Az ifjú ágon boldog alma kél,
De százezer mérföldről már a szél
Elindult, melytől zuhan a gyümölcs...


Káin lázadása ez. Ha felsír a gyermek, az ember a halált kéri számon az Istentől. A kereszténység az egyetlen vallás, mely a halált nemcsak az élet részének tekinti, hanem szentségnek és az üdvözülés kötelező aktusának. Sehol nem történhet meg az isteni átlényegülése emberivé, csak a régi sumer csillagvizsgálóiból elinduló tudós papok által kiszámított, a betlehemi istállóban megkezdődött történetben, melynek nem a Golgota a végpontja, hanem a Szent Sír üresen maradt barlangja.

 

Várj, enyhe perc!... Teleszívom tüdőm,
S a csenden át úgy rémlik: csendesen
Egy percre most megáll szemközt velem
Halálom, mely közelg a bús időn...


Az irodalom örök paradoxonja, s talán az emberi élet misztikus dualizmusának következménye, hogy a boldogságba vetett kétkedés nélkül nem jöhetett volna végre a magyar elégiaköltészet legszebb záró versszaka. A halál – ahogyan a nagy álmodozó, John Keats fogalmazott – „az élet magas díja.” Csokonai, Keats, Chopin és Tóth Árpád mind tüdővészben haltak meg tragikus fiatalon. Ezen meglepő sorstörténeti egyezés mellett szembeötlő az a szellemi és lélektani sors, melynek értelmében a Mindenség őket használta, hogy kinyilatkoztassa a kegyelem örök optimizmusát.
Chopin 1. zongoraversenyében (mely valójában a második volt) ugyanaz a megborzongató érzés ragyog fel a főtémában, mint az utolsó Tóth Árpád – vagy Csokonai-versben, vagy Keats végső ódáiban és szonettjeiben.  A halálközelség horror sacri-ja, a szent megborzongás, mely a legszentebb szépségeket képes megteremteni.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.


Ezért volt az a két régi karácsony az eddigi életem legszebb karácsonya. Megtanítottak az élet elviselésére. Mert az öröm a pillanat csalóka játéka, de a boldogság az öröklétből szól vissza ránk.
Ma már magammal viszem a halottaimat. A Szentestében velem vannak. Nem kell keresnem őket a karácsonyi fények gyengéd villanásaiban. Néha gyermekkori önmagam is látom az aranyló gömbök torz tükörképében, ahogy a kíváncsiság ott bujkál a fenyőágak alatt, míg szól a karácsonyi ének. Mert az arcom egyesül azokéval, akik fogják a kezem, s ugyanúgy kutatják a csodát, ahogy én is három évtizeddel ezelőtt kutattam. Ma az én fiam tizenkét éves. Gondolkodóba esem, hogy elég érett ahhoz, amihez én harminc évvel ezelőtt az voltam. Pislákol már benne a magasabbrendű értelem, már Chopint is játszik, s két év múlva Tóth Árpád-elégiákat olvas. Már boldogság épül benne, a krisztusi architektúra. Talán az én isteni boldogságom a fundamentum, a kötőanyag és a kő az életében.

Mindenszentekkor megmutattam neki azt a helyet, ahol felnőttem. Aztán azt a helyet, ahol van már nevemmel néhány sírhalom.
Az élet - az örök sarjadás - halálokból épül újra életté, s talán a földi élet is azért a halálért van, melyben az Isten megnyitja az öröklét időtlenségét. Ha valahol temetésre szólít a harang, máshol egy újszülött sír fel. Ha a halál felől nézzük az életet, akkor csak csalóka villanásokat kapunk.. De ha az élet felől nézzük a halált, akkor a halál egy ajtónyitás a boldogságra.
De most a Születést ünnepeljük. S ha néha megborzongat az a másik érzés, a világban e napon már rövidebbek az árnyékok. Milliárdnyi ember ünnepel, mert közénk jött Ő, aki által a múlandóság ugyanolyan gyenge villanássá lett, mint a régi karácsonyi dísz gömbarcában gyermekkorom első ijedsége.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007